A Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza néhány évvel ezelőttig amolyan művelődési házként funkcionált, csak volt egy saját, lényegében félamatőr kis társulata, amelyhez néhány Shakespeare Akadémiát végzett fiatal csatlakozott. Ebből nőtte ki magát az a prózai és tánctagozattal rendelkező színházi műhely, amely dr. Borsós Beáta igazgató és Dobák Lívia művészeti vezető 2011-es tevékenysége óta komoly szakmai munkát folytatott. A 380 fős nagyterem és a 90 fős stúdióterem egy ideje már nemcsak a város 46 ezer lakosával, hanem a budapesti színházlátogatókkal is számolhatott közönségként. „Hagyomány és kockázatvállalás egyensúlyára törekedtek – vélekedik Jászay Tamás kritikus. – Borsós és Dobák hívta rendezni Hegymegi Mátét, Dömötör Tamást, Sebestyén Abát, akik új generációt és új szemléletet képviseltek, de voltak és maradtak kommersz vígjátékok is, amikhez jó ideje szokva volt a dunaújvárosi közönség, sőt a gyerekelőadások is elkezdték érdekelni az erre fogékony közeget. A Bartók Kamaraszínház befogadói politikája az elmúlt öt évben azért is lett érdekes, mert a korábbi művház jelleget felváltotta a minőségelvű válogatás.” Persze nem volt minden szép és jó, voltak mellényúlások meg bukások, de hosszú távon csak így tud létrejönni igazi műhely, ahol a nem feltétlenül ideális összetételű színészgárda folyamatos kihívásoknak van kitéve.
Ahogy az már csak a látszat kedvéért is szokás, a fenntartó önkormányzat pályázatot írt ki a színházigazgatói posztra, mert a regnáló vezető megbízása az évad végén lejár. A február 14-i határidőig két érvényes pályázatot nyújtottak be: a jelenlegi igazgató és Őze Áron színész, rendező, a Pesti Magyar Színház 2010 és 2014 közti igazgatója pályázott a következő 5 évre. A két jelöltet a baloldali elhajlással nehezen vádolható bírálóbizottság hallgatta meg február 29-én. Ennek tagjai a színház delegáltjain kívül mind a kormánypártokhoz kötődnek: a minisztérium képviselője és két fideszes önkormányzati képviselő mellett a szakmai tagok is, akik kivétel nélkül a Vidnyánszky-féle Teátrumi Társaság színházainak vezetői: Fekete Péter miniszteri biztos, a MACIVA ügyvezetője; Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója; Szabó Ágnes, a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója; Topolánszky Tamás, az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozatának vezetője. A másik fenntartó, az Emmi képviseletében Szedlacsek Emília főosztályvezető, a Bartók Kamaraszínház részéről Kiss Attila és Feke Judit, a várostól pedig a humán ügyekért felelős alpolgármester, Gombos István és a helyi kulturális bizottság elnöke, Sztankovics László érkezett. Ez a sokféle ember mind egyhangúan a regnáló igazgató pályázatát támogatta, 9:0 arányban. Ezek után Dunaújváros kulturális bizottsága bátran nem foglalt állást, majd a március 17-i közgyűlésen az önkormányzat képviselői – névtelen szavazáson, 9 igen, 2 nem és 2 tartózkodó szavazat mellett – Őze Áront választották meg igazgatónak.
Zsákbamacskák kíméljenek!
Nem volt semmi meglepő a szavazás eredményében azok után, hogy több forrásunk szerint Őze Áront – közvetítőkön keresztül – már a pályázat benyújtására is a kormánypárti polgármester kérte fel. Nem publikus, mi vezetett a színház vezetőváltásához, miért gondolta meg magát a polgármester. Annyi biztos csupán, ami Cserna Gábor közgyűlési érveléséből is kiderült, hogy személyes indíttatású volt döntése. A közelmúltig egészen elégedett volt dr. Borsós Beáta és Dobák Lívia munkájával, de véleményének gyors megváltozása után már esztétikai problémái is akadtak, volt ugyanis olyan előadás, amely elmondása szerint nem egyezett az ízlésével. Cserna a közgyűlésen nyíltan fogalmazott: „Nem árulok zsákmacskát. Jómagam és a Fidesz-frakció Őze Áron pályázatát támogatjuk.” Őze támogatása rendesen elő volt készítve, de nem tökéletesen: így fordulhatott elő, hogy a szakmai bizottságban a humán ügyekért felelős alpolgármester és a helyi kulturális bizottság elnöke kezdetben dr. Borsós Beátát támogatta. A márciusi közgyűlésre azonban már meggondolták magukat.
A polgármester a közgyűlési szavazás előtt már-már kortesbeszédet mondott a „színművész úr” mellett. Garantálta továbbá, hogy Őze Áron kinevezésével egyben marad az a remek közösség, amely az elmúlt években kialakult a Bartók körül, és a megkezdett úton folytathatja a szakmai munkát. Más kérdés, hogy vajon a színházból mindenki akar-e Őze Áronnal együtt dolgozni, hisz ahogy azt Dobák Lívia művészeti igazgató is elmondta, a társulat döbbenten fogadta a döntést, többen a közgyűlésen is jelen voltak igazgatójukat támogatva, de a szavazás után rögtön távoztak.
| ||
A folytonosság garanciája lesz viszont Csadi Zoltán, a színész, aki a polgármester beszédében kitüntető figyelmet kapott, és a jövőben Őze mellett is vezető szerep várhat rá. Merthogy Őze „hármas vezetésre készül”, mint mondta: „Sipos Imre van a csapatomban, aki a Pesti Magyar Színházban menedzserigazgatóm volt és Csadi Zoltán”, aki egyik forrásunk szerint a színház szakmai igazgatóhelyettese lesz. Cserna Gábor polgármester közgyűlési beszédében kifejtette, hogy a kialakult helyzet teljesen normális, mert ugyan „engedtessék már meg, hogy a fenntartó eldöntse, kivel kíván együttműködni”.
Megkerestük Őze Áront, aki üdvözölte a döntést. „Megtisztelő ez a bizalom. De erről már tudtam a közgyűlési döntés előtt is. Történt egy megkeresés, hogy indulnom kellene a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatói posztjára. Én pedig erre azt mondtam, hogy folytassuk a beszélgetést, miért én induljak a pályázaton, mi ez a történet… De mindehhez hozzátartozik az is, hogy bármilyen hátszél is van mögöttem – mert az ember érti az utalást, nem hülye –, komoly pályázati anyagot akartam lerakni az asztalra, másképp nem mentem volna bele a felkérésbe. Sokat megtudtam az intézményről, megfelelő dokumentációm is volt, és összeraktam egy csapatot, akikkel a pályázatot is írtuk, és akikkel együtt szeretnénk vezetni az intézményt.” Őze Áron némi tartózkodó óvatosság után, az önkormányzat hozzájárulásával végül eljuttatta hozzánk pályaművét, és így megtudtuk, hogy az valóban tisztes munka. Szépen felvázolja a népszínházi hagyomány vidéki variánsát, és érdekes módon – bár nyilván nem véletlenül – meglepően hasonló stratégiai koncepciót vizionál, mint a még regnáló vezetés.
Úgy tudjuk, a pályázat kiírásakor lettek volna más érdeklődők is, de ők valószínűleg elrettentek a színház anyagi helyzetétől, olyan kevés a támogatás. A jelenlegi vezetés, dr. Borsós Beáta és Dobák Lívia rendelkezésünkre bocsátott pályázatából ugyanis az derül ki, hogy a Bartók saját kategóriája legkevesebb pénzből gazdálkodó színháza (ide, a kiemelt minősítésű színházművészeti szervezetek közé tartozik egy egész sor színház a szombathelyi Weöres Sándor Színháztól a Trafón át a Katonáig). Az évi közel 300 milliós bevételben benne van az állami és önkormányzati támogatás, a tao és a jegybevétel is.
Csinálni kell!
„A semmiből csináltunk színházat, most kezdett el igazán működni. Úgy érzem, sem a színházban dolgozók, sem a közönség szempontjából nem jó ez a váltás” – mondta Dobák Lívia. A Narancs kérdésére dr. Borsós Beáta úgy nyilatkozott, hogy „ez a helyzet megint a klasszikus kérdéshez nyúlik vissza, ami már többször felmerült színházigazgatók választásakor: miért szükséges ez az eljárás, ha a fenntartó nem veszi figyelembe a szakmai véleményt. Egy város képviselő-testülete nem hozhat más döntést, csak politikait. Természetesen joga van a fenntartónak máshogy dönteni, viszont a nemzeti és kiemelt színházak esetében az önkormányzat nem az egyedüli fenntartó, hiszen jelentős állami pénzt is kapunk. Ebben a szakmai bizottságban a szakminisztérium is képviseltette magát, kvázi a másik fenntartó is véleményt mondott, ami ez esetben ellentétes volt az önkormányzatéval. Ezt érdekesnek gondolom, különös tekintettel arra, hogy ugyanaz a pártállása a város vezetésének, mint a jelenlegi kormánynak.”
„Teljes mértékben feleslegesnek tartom a jelenlegi rendszerben a szakmai bizottság véleményezését – nyilatkozta Őze Áron. – Egy államtitkári indítvány már született is arról, hogy a fenntartói kinevezés sokkal felvállaltabb és igazabb helyzetet teremt, mint a bizottsági bohóckodás.” (Három éve az akkori államtitkár, L. Simon László nem a szakmai bizottságok ellen emelte fel szavát, hanem azt javasolta, ne legyen kötelező a pályáztatás az intézményvezetői posztokra. Erről lásd szerkesztőségi cikkünket: A gyávák bátorsága, Magyar Narancs, 2013. január 24. – a szerk.) „Egy szakmai bizottság eldöntheti, kinek és hogy szavaz bizalmat – magyarázta lapunknak Őze. – Ugyanakkor ne csináljunk hülyét egymásból, a szakmai bizottság eljárási módja több kivetnivalót is hagyott maga után, például volt egy bizottsági tag, akinek nem ismerhettem meg a véleményét, pedig úgy tudom, gazdasági és költségvetési kifogásai voltak a pályázatommal kapcsolatban, de nem volt módom reagálni rá. Több ilyen apró részlete volt ennek a bizottsági ülésnek, de hát ismerjük ezeket a kis játékokat. Így nem lepődtem meg a szavazati arányon sem. A szakmai bizottságnak ugyanakkor csak véleményezési jogköre van, a fenntartó dönt, a dunaújvárosi közgyűlés, jelen esetben a frakció és a polgármester nevez ki. A hangsúly azon van, hogy történt egy bizalmi felajánlás, és ehhez készült egy komoly pályázati anyag. De leírni mindent le lehet, beszélni mindenről lehet, majd a gyakorlatban dől el úgyis minden. A színházról nem beszélni kell, hanem csinálni.”
Herczog Noémi kritikus szerint azért jó, hogy még léteznek véleményező szakmai bizottságok, mert így legalább nyilvánvaló, hogy a közgyűlést nem szakmai szempontok vezetik. Azt felettébb érdekesnek találja, hogy a kiválasztott igazgató mindezek után még vállalja a megbízást. Jászay Tamás szerint „nem az a legriasztóbb ebben a történetben, hogy a szakmai bizottság véleményét figyelmen kívül hagyták, mert ez hétköznapi dolog már Magyarországon. Az a riasztó számomra, hogy van valaki, aki annak ellenére, hogy ismert ember színházi körökben, képes vállalni azt, hogy egy éppen útjára induló színházi műhelyt szétver, letérít arról a pályáról, amire az előző vezetés nagyon határozottan ráállította”.
A politika részéről Jászay alapvetően tudatlanságot és tájékozatlanságot lát. „Egyszerűen a kultúra nem fontos, csak egy költségvetési tétel. Nem képesek felfogni, hogy a döntéseik a saját gyerekeik vagy unokáik gondolkodásmódját határozzák meg – ez ugyanis a tétje egy színháznak, különösen vidéken. Ráadásul Dunaújváros még speciális helyzetben is van: ismerjük múltját, örökségét, hanyatló az ipara, elöregedő a lakossága, Budapesthez közel van, de azért mégis távol… Mindezt figyelmen kívül hagyni: ez az igazán nagy botrány.”
