Színház

Stílgyak

Mozgófénykép

  • Csáki Judit
  • 2013.05.25 12:04

Színház

Én erősen hiszek az úgynevezett írói színházban, ugyancsak erősen a rendezői színházban - de legerősebben a színészi színházban hiszek. A színészek azok, akik kollaboránsként olykor valamivé pumpálják a semmit, jóvá a rosszat. A jó színészek, persze, csak ők; azok, akikre azt szoktuk mondani, hogy még a telefonkönyv is, ugye...

Az életükért teszik, szoktuk mondani ezt is, hiszen testi-lelki valójuk van ott a színpadon, a közönséggel ők találkoznak, bőr és vásár a javából. Szerencsés esetben megőrzi őket az emlékezet, mint például Törzs Jenőt, Kabos Gyulát, Ráday Imrét, Jávor Pált, Perczel Zitát, Karády Katalint, Turay Idát.

Hogy ki volt - volt-e egyáltalán, vagy csak most van - Barkay Micike, azt nem tudjuk. Illetve tudjuk, hogy nem volt, így aztán ő az, akinek "semmi köze ehhez az egészhez".

Mihez is? Nényei Pál Mozgófénykép című darabjában van Budapest, vannak a fentebb felsorolt nagyságok (plusz Horthy Miklós kormányzó mint deus ex machina), orfeumhangulat és filmes reminiszcenciák, harmincas-negyvenes évek - és ez a Mici, az orfeumnő, a fikció. Darab, az sajnálatos módon nemigen van; a korabeli filmek szereplőkliséi - gyáros, díva, cserfes lány, komornyik stb. - még az obligát fordulatokkal - szerelem, féltékenység, megcsalás stb. - együtt sem tesznek ki egy darabot. A sztori összepuzzle-ozásán a nézők kis csoportokban dolgoztak a szünetben - ki kinek a kicsodája, ki kivel és miért, valamint hogy miért így hívják őket, amikor nem is színészek, illetve olyik mégiscsak -, és nem azért, mert olyan bonyolult, hanem mert annyira foghíjas. Csoda hát, hogy van előadás. Avagy máshonnan nézve: ez aztán az igazi kihívás a színészeknek.

Göttinger Pál rendezői kezenyomát nemigen láthatni; vagy mert tényleg nemigen van, vagy mert eltakarja a színészi buzgólkodás. Az ugyanis elég egyértelműen látszik, hogy ettől - a színészi buzgólkodástól - telnek ki a vázlatos alakok, és halad előre pörgősen vagy evickélve a történet maga.

Melynek meglepőnek szánt fordulatait illetlenség lenne elmesélni. Meg nehéz is. De annyi talán elegendő, hogy sok "mintha" van benne, vagyis az egész egy "mintha": mintha Törzs Jenő egy gyárost játszana, aki gumiabroncs-részvényeket vesz, és a németekkel való fúzióról álmodozik, a lányát mintha Perczel Zita játszaná ebben az elképzelt filmben, aki a Ráday Imre által játszott Csortos Gyula fiába lenne szerelmes, de lehet, hogy nem is a Csortos Gyula fia ő, hanem a színészneveknek semmi köze az általuk alakított figurákhoz, viszont a mai színészek a régi színészek eljátszásával hozzák azok régi szerepeit - nem érdemes mélységet keresni ebben. Hiszen ürügy az egész: zenére (Dinyés Dániel dalainak szövegét Hajós András írta, a négytagú zenekar pedig egy függőhídon muzsikál a játéktér felett), humorra, nevettetésre.

És akkor a színpadon felvonul a Radnóti Színház társulatának jó néhány eminense: Kováts Adéltól és Szervét Tibortól kezdve Gazsó Györgyön és Adorjáni Bálinton át Szávai Viktóriáig és Petrik Andreáig összesen tízen, no meg a kar és a zenekar, és dobják be az apait-anyait, hogy takarják a takarandót, és mutassák a mutathatót.

Stílusgyakorlat, amit játszanak: Kováts Adél például Karády Katalin közismert imázsát hozza úgy, hogy mégsem imitál, még kevésbé parodizál. Ott a hosszú szipka, a távolba néző, merengő fotó még szóba is kerül, a "gyenge gyufaszálról" szóló dal is eléri hatását, mégis Kováts Adél az, akit látunk, az ő blazírt humorával, ami egyszerre célozza a figura színét és a közönség recepcióját. Vagy Szervét Tibor, akivel még mostohábban bánt az író ebben az állítólagos főszerepben, mert a gyáros csupa illusztratív jelenetben kénytelen megjelenni, de Szervét nem Törzs Jenőben utazik (vagy én nem ismerem annyira a Törzs Jenő-i gesztusokat), hanem a gyors váltásokban, mai kiszólásokban, önmaga, vagyis a figura gyakori kommentálásában, és ennek számos módját mutatja flottul, a gesztustól az énekig. Eltartja a hajmeresztően érzelgős-giccses fordulatokat, túlozza a hősies pózt - a titkos liaison alanya, az orfeumnőt alakító Szávai Viktória pedig méltó párja ebben.

Jávor Pál nyalka figurája, ismert hajsimítós mozdulata nagy papedli Adorjáni Bálintnak, ráadásul mint nagy nőfaló, ő mozdítja olykor előbbre a sztorit, miközben lubickol az amorózó figurájában. Gazsó György komornyikja nagy Kabos Gyula-ziccer; nem is állja meg, hogy hangban, tartásban néha a paródiáig csússzon, szinte már a Hyppolit Schneider urát látjuk-halljuk, pedig nincs "hagymát hagymával". Rétfalvi Tamás a Csortos-ivadék, de lehet, hogy mégis Ráday Imre, de leginkább a magát megcsaltnak hitt szerelmes; ő túlságosan kitart a figura mellett, ezért elszántan keresi benne a drámát.

És van még csúszkálás az időben, Teréz körút helyett Lenin körút, feltűnő és eltűnő Kossuth téri szobrok - és egy megcsalásjelenet, háromszor, a három résztvevő szemszögéből elmesélve.

És van még Horgas Péter remek díszlete: budoár az egész színpad, ruhákkal kibélelve, és tán észrevesszük az óriási kormányzói zakót, meg a többit is, lehasznált katonaruhákat, szegényes göncöket, hiszen köröttünk mégiscsak a negyvenes évek első fele "melegít". Ahogy erre egyetlen jelenetében Bálint András Horthy Miklósként fehér lovon föl is hívja a figyelmünket: "naccerű".

A tapsrendben pedig azok, akik megérdemlik a tapsot: színészek, zenészek.

Radnóti Színház, április 20.

Neked ajánljuk