Magyar Narancs: Mi volt előbb az életedben: a képzőművészet vagy a zene?
Gaya Arutyunyan: Azt hittem, építészmérnök leszek vagy festőművész, mert építészmérnöki szakra jártam Moszkvában, ahol nagy hangsúlyt fektettek az akadémikus festészetre és a rajzra, grafikára. Az első évfolyam végén az öcsém, Karen, aki akkor már javában zenélt, beállított egyszer azzal, hogy én is zenélni fogok vele. Meg sem kérdezte, hogy akarom-e.
MN: Mindig ennyire hallgattál rá?
GA: Igen, mert mindig tudta, hogy mit csinál. Gyerekkorunk óta szoros a kötődés, és persze nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, de az alkotással kapcsolatban mindig egyetértettünk. ' is tanult a Szurikov-rajziskolában, de nem indult el azon a pályán. Az ő művészete abban áll, hogy rengeteg hangszeren játszik.
MN: Milyen zenei hatások értek benneteket Moszkvában?
GA: Hét évig jártunk zeneiskolába, aztán mindketten otthagytuk, és úgy volt, hogy egyikünknek sem lesz köze a zenéhez. Klasszikus történet. Van még egy nővérünk is, aki vörös diplomával végzett ugyanott, de ma egyáltalán nem foglalkozik zenével. Avantgárd stílusban játszottunk először, mert nem ismertük a rockzene szerkezetét és szabályait. Mindent a költészet köré építettünk, Paszternak verseire írtuk a számainkat. Ez volt a legvadabb időszakunk. Az ötödik próba után megvolt az első koncertünk, és azóta megállás nélkül koncertezünk.
MN: Hogyan építed fel a fellépéseidet?
GA: A Deti Picasso első éveiben egyáltalán nem foglalkoztam a színpadi megjelenéssel, aztán amikor elkezdtünk aktívan külföldre járni, rájöttem, hogy ez mekkora lemaradás. Attól kezdve amit csak fel lehet használni vizuálisan a színpadon, azt használom is. Például Moszkvában egy fesztiválon csináltunk olyat, hogy köteleket kötöttek rám, és azok segítségével a koncert egy pillanatában felrepültem hét méterre a színpad fölé, és onnan énekeltem végig az egész számot egy rádiómikrofonnal a kezemben. Volt, hogy plüssmacikat beleztünk ki a színpadon, és különböző kincseket szedtünk ki belőlük. A kosztümök nagyon fontosak még, varrok is a zenészeimnek. Most már ez nem kevésbé fontos a számomra, mint maga a zene, mert a közönség nagyon szereti, ha egy koncert látványos is.
MN: Miért hagytad ott Oroszországot?
GA: Összetett dolog ez. Mielőtt ideköltöztem volna, már sok barátom volt itt, aztán beleszerettem egy magyar fiúba, és már családi kapcsolat is fűz ide. Az lett a fontos akkor, hogy együtt éljek vele. Moszkvával kapcsolatban vannak sajnos rossz élményeim, amik miatt nem szeretnék visszamenni, nem érezném magam biztonságban. Szentpétervárt viszont szeretem. Amikor elhagytuk az országot, még nem volt ennyire nyíltan korlátozott a művészet szabadsága, mint ahogy most, a Pussy Riot-üggyel kapcsolatban tapasztalhattuk. Mára érezhető a cenzúra, klubokat zárnak be, zenekarokat büntetnek, újságokat szüntetnek meg. Régebben kulturális szinten ez nem volt evidens. Mi abban az időszakban alkothattunk még ott, amikor megtörtént a nyitás - már tíz éve nem létezett a szovjethatalom, és még nem kezdődött el az új orosz rend.
MN: Mikortól játszott szerepet a zenédben, hogy örmény származású vagy?
GA: Moszkvában születtünk, ott nőttünk fel, sosem tartoztunk örmény közösséghez, pedig elég nagy ott a diaszpóra. Az összes gyerekkori haverom orosz. Otthon viszont nagyon erős volt az örmény identitás, ami elsősorban kulináris szinten jött elő. Sok ember járt hozzánk, nagy terített asztaloknál ültünk, és a desszert előtt mindenki örmény népdalokat énekelt. Az öcsémmel 18 éves korunkban kezdtünk el zenélni, és amikor az anyukánk az asztalnál elénekelt hétnegyedben egy népdalt, egymásra néztünk Karennel, és rájöttünk, hogy ezzel érdemes dolgoznunk, annyira egyedi és kihívó. Amikor először adtunk elő Oroszországban színpadon örmény dalt, a közönség nem is tapsolt, csak döbbent csöndben állt. Örményország most turistaparadicsom lett, az elvándorolt és máshol vagyonra szert tett örmények kezdenek visszatelepülni. Az öcsém évente többször is ellátogat oda, én ritkábban megyek. A Deti Picassóval sokat voltunk ott koncertezni, és a legnagyobb kereskedelmi adó, a Radio Van megszakítás, reklám nélkül játszotta le a lemezünket. Ha nem is vagyunk ott olyan kaliberű hősök, mint a System Of A Down, ismernek annyira, mint őket.
MN: A Wattican Punk Balletban csak ketten vagytok az öcséddel.
GA: Mindig az volt az érzésem, hogy mi ketten vezetünk minden projektet, ebből indultunk ki, aztán amikor elkezdtünk koncertezni, akkor jöttem rá, milyen arisztokratikusan gondolkodtam erről, hiszen a Deti Picasso tagjai olyanok voltak nekünk, mint egy testen a fül, az orr vagy a száj. A WPB egy új időszak kezdetét szimbolizálja. Másfél éves fennállásunk alatt majdnem annyit értünk el, mint a Deti Picassóval tíz év alatt. Szerintem komoly jövője van. Ráadásul két embernek egy turné is sokkal olcsóbb.
MN: Hogyan írjátok a dalokat?
GA: Karennel lehetetlen nem írni zenét. Ha eljönnél egy próbára, három számot biztos írnál vele. Könnyű vele dolgoznom, mert ömlik belőle a zene. Egyébként meg mindketten írunk szöveget meg zenét is, illetve én dallamokat komponálok az ő zenei ötleteiből, de a zene testét ő alkotja meg. Előtte örményül meg oroszul énekeltünk. Most, hogy a koncertjeink nyolcvan százaléka Európában van, kénytelenek vagyunk angolul szöveget írni.
MN: Mire fókuszálnak a szövegek?
GA: Minden szöveg teret alkot a dalban, s egy illúziót, mesét vagy hallucinációt próbál kifejezni. Narkó nélkül természetesen. A XX. század eleji szimbolista költészetet szeretem, ahhoz hasonló a szövegeim világa.
MN: A Playground összerakásánál mi volt a vezérfonal?
GA: Duó vagyunk, de stúdióban nagyon nehéz ezt a formát élvezhetően megtartani. Ezért meghívtuk Grencsó Istvánt fúvós hangszereken játszani, hogy a basszusfuvolával erősítse a mélyeket a nem létező basszusgitárosunk helyett. Hívtunk egy itt élő orosz hárfás lányt, egy norvég énekest, Karen pedig nagyon sok hangszeren játszott - zongorázott, tangóharmonikázott például. Azt szerettük volna, hogy aki hallgatja a lemezt, lássa is maga előtt. Vizualizálni akartuk a hangot. A lemez címe nem véletlenül Játszótér, el kell képzelni hozzá két felnőttet, akik gyerektestet öltöttek, és rengeteg játékot kaptak, amiből Bábel-tornyot építettek végül. Bevallom, hogy amikor átköltöztünk Magyarországra, egy időre elvesztettem a zenei irányultságomat; mintha Tarkovszkij zónájában lettem volna. Izolálva éreztem magam a nyelv miatt is. Sok olyan zenekart láttam, amely nem jól elhatározott célból vagy megélhetésért játszik, hanem hobbiból, hogy jól érezzék magukat. Ez kicsit lerántott a földre, mert addig szakrális dolognak tartottam a zenét. Amikor elkezdtünk megint zenélni, megpróbáltunk minden külső befolyást elzárni magunktól, és ezért nem tudom elmondani erről a lemezről, hogy hatással lett volna rá bármi, és nem is tudom elhelyezni sehol. Van benne jó adag old school rock, sok elektronika, sok ének - meg mások szerint egymással nem párosítható hangszerek.
A Wattican Punk Ballet lemezbemutató koncertje május 10-én lesz az A38 hajón.
