Színház

A drog a kultúrám része – The Last Anniversary

  • Herczog Noémi
  • 2014. november 30.

Színház

Mivel Indián kívül Nagy-Britanniában él a legnagyobb szikh közösség, a 2012-es londoni olimpián a biztonsági szolgálat vállalta a kockázatot, és karddal az oldalukon is beengedték azokat, akiknél ez vallásilag előírt viselet.

„Azt szeretnénk, ha a játékok mindenki számára elérhetőek lennének” – nyilatkozott a kultúrák egymás mellett élésének nevében a szóvivő. Egy olimpia rendkívüli alkalom a példamutatásra, de aligha vitatható, hogy a mindennapokban és a gyakorlatban egyes kultú­rák előírásainak átültetése más kultú­rákba gyakran teremt megoldhatatlan helyzetet: gondoljunk az öngyilkos merénylők csador alá rejtett bombáira. Ilyen esetben (ha a nőjogi szemponttól el is tekintünk), minimum két egyformán érvényes szabály áll egymással szemben: az ártatlan civil tőlünk idegen kultúrájának elfogadása és a biztonsági előírások.

Hasonló problémafelvetéssel mégsem találkozunk a francia Laurent Festas operarendezésében, bár az alapszituáció hasonló. De az élet bonyolultságát számon kérni egy előadáson, bírálni egy mű világképét talán csak ideológiakritikákban szabad. Ráadásul a Bakelitben bemutatott nemzetközi koprodukció alaphelyzete közelít az egyértelműséghez. Az opera fekete, dél-afrikai főhősénél drogot találnak a reptéren, és letartóztatják. Hiába magyarázza, hogy a növény Dél-Afrikában az ő kultúrájának része – nem szívják, csak égetik, mint a katolikusok a tömjént –, magánzárkába csukják, ami nem kis túlzásnak és aránytalanságnak tűnik, bár igaz, a növény szerepel a repülőre föl nem vihető tárgyak listáján. A vetítésben föl-fölkúszik a díszletre az Amnesty International logója. A férfit végül visszaküldik hazájába, és a történet egy szócsőgyanús pilótaszereplője időről időre megfogalmazza, hogy ez az egész bizony rasszista indítékból történt. Félő azonban, hogy a tanulság nem hangzik kevésbé példabeszédszerűen attól, hogy a rendező természetes szituációba helyezi: a pilóta monológja közben nyakkendőt köt. Az opera főhősével – magasabb szempontból nézve – nyilvánvalóan méltánytalanság történik, és valahogy azt kellene körbejárni, hogy ennek ellenére mi a probléma az ártatlanul elítélt mártírnak ezzel a történetével.

Mert az aligha vitatható, hogy az alkotói szándék jó és nemes, a rasszizmus pedig rossz. Az pedig minden irónián kívül igaz, hogy üdítő látni ezt a sokféle embert, feketét, sárgát és fehéret egy színpadon: köztük operaénekest, táncost, színészt. Az ember csak ilyenkor gondolkodik el, hogy miért elengedhetetlen ehhez EU-s támogatás és koprodukció. Miért nem természetesebb az a helyzet, hogy színészeink közt akad például cigány és nem cigány, hogy látványukat annyira megszokjuk, hogy a nézőnek még csak eszébe se jusson számon kérni olyasmit, amit ma sajnos még hallani: „tematikusan nem is indokolt roma szereplőkkel játszatni ezt a darabot”. Bár ebben az előadásban éppenhogy jelentése van a bőrszínek keveredésének, hiszen a téma feketék és fehérek együttélése, és a színészválasztás hitelessége mindenképpen ritkaságszámba menő erősség.

A művektől valamiképpen mégis azt várjuk, hogy éljenek a lehetőségükkel, hogy a helyzeteket jóval összetettebben tudják bemutatni, mint azt tehetik például politikusok vagy – ha már az előadásban megjelenő logókról úgyis szó esett – emberjogi aktivisták. És bár napjainkban aktivizmus és művészet ismét és sokszor izgalmasan egymásba olvad, mégis ijesztő, amikor egy előadás kissé patetikus küzdelembe fog „művészettel a mindenkori rasszizmus ellen”. Mindezt kevés öniró­niával – persze milyen alapon várjunk el humort egy megalázott ember történetében? A darabot Hughes 1930-ban írta. Aztán a zsidó származása okán a korabeli európai rasszizmus elől menekülő Jan Meyerowitz megzenésítette, és húsz évvel később ez az opera futott fekete szerzőtől leghosszabb ideig a Broadwayn. Remélhetőleg volt emberjogi jelentősége, de, amint azt
Hughes egy, a harlemi közösségről írt későbbi darabjának címe – Simply
Heavenly
– is mutatja: a sok műfajú, újságíróként és szociális aktivistaként is dolgozó szerző szándékosan írt egysíkú, jó-rossz karaktereket; hisz – gondolná az ember – a rasszizmus éppenhogy jó-rossz felállás: vannak áldozatok és elnyomók. És anélkül, hogy tagadnánk, hogy léteznek egyértelmű helyzetek is: aligha nagy az ilyen művek társadalompedagógiai hatásfoka. Mert kihez is beszélnek az alkotók? Ha ez a leosztás, kinek van kedve az elnyomó oldalhoz sorolni magát? A székeken ilyenkor valószínűleg megannyi mások gaztettei fölött fejét csóváló, a történetben saját magát el nem helyező néző ül.

Laurent Festas (FR) – Themi Venturas (RSA) – Berger Gyula – Mdu Mtshali (RSA), Hopes&
Memories Project, Bakelit Multi Art Center, október 7.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."