„Azt szeretnénk, ha a játékok mindenki számára elérhetőek lennének” – nyilatkozott a kultúrák egymás mellett élésének nevében a szóvivő. Egy olimpia rendkívüli alkalom a példamutatásra, de aligha vitatható, hogy a mindennapokban és a gyakorlatban egyes kultúrák előírásainak átültetése más kultúrákba gyakran teremt megoldhatatlan helyzetet: gondoljunk az öngyilkos merénylők csador alá rejtett bombáira. Ilyen esetben (ha a nőjogi szemponttól el is tekintünk), minimum két egyformán érvényes szabály áll egymással szemben: az ártatlan civil tőlünk idegen kultúrájának elfogadása és a biztonsági előírások.
Hasonló problémafelvetéssel mégsem találkozunk a francia Laurent Festas operarendezésében, bár az alapszituáció hasonló. De az élet bonyolultságát számon kérni egy előadáson, bírálni egy mű világképét talán csak ideológiakritikákban szabad. Ráadásul a Bakelitben bemutatott nemzetközi koprodukció alaphelyzete közelít az egyértelműséghez. Az opera fekete, dél-afrikai főhősénél drogot találnak a reptéren, és letartóztatják. Hiába magyarázza, hogy a növény Dél-Afrikában az ő kultúrájának része – nem szívják, csak égetik, mint a katolikusok a tömjént –, magánzárkába csukják, ami nem kis túlzásnak és aránytalanságnak tűnik, bár igaz, a növény szerepel a repülőre föl nem vihető tárgyak listáján. A vetítésben föl-fölkúszik a díszletre az Amnesty International logója. A férfit végül visszaküldik hazájába, és a történet egy szócsőgyanús pilótaszereplője időről időre megfogalmazza, hogy ez az egész bizony rasszista indítékból történt. Félő azonban, hogy a tanulság nem hangzik kevésbé példabeszédszerűen attól, hogy a rendező természetes szituációba helyezi: a pilóta monológja közben nyakkendőt köt. Az opera főhősével – magasabb szempontból nézve – nyilvánvalóan méltánytalanság történik, és valahogy azt kellene körbejárni, hogy ennek ellenére mi a probléma az ártatlanul elítélt mártírnak ezzel a történetével.
Mert az aligha vitatható, hogy az alkotói szándék jó és nemes, a rasszizmus pedig rossz. Az pedig minden irónián kívül igaz, hogy üdítő látni ezt a sokféle embert, feketét, sárgát és fehéret egy színpadon: köztük operaénekest, táncost, színészt. Az ember csak ilyenkor gondolkodik el, hogy miért elengedhetetlen ehhez EU-s támogatás és koprodukció. Miért nem természetesebb az a helyzet, hogy színészeink közt akad például cigány és nem cigány, hogy látványukat annyira megszokjuk, hogy a nézőnek még csak eszébe se jusson számon kérni olyasmit, amit ma sajnos még hallani: „tematikusan nem is indokolt roma szereplőkkel játszatni ezt a darabot”. Bár ebben az előadásban éppenhogy jelentése van a bőrszínek keveredésének, hiszen a téma feketék és fehérek együttélése, és a színészválasztás hitelessége mindenképpen ritkaságszámba menő erősség.
A művektől valamiképpen mégis azt várjuk, hogy éljenek a lehetőségükkel, hogy a helyzeteket jóval összetettebben tudják bemutatni, mint azt tehetik például politikusok vagy – ha már az előadásban megjelenő logókról úgyis szó esett – emberjogi aktivisták. És bár napjainkban aktivizmus és művészet ismét és sokszor izgalmasan egymásba olvad, mégis ijesztő, amikor egy előadás kissé patetikus küzdelembe fog „művészettel a mindenkori rasszizmus ellen”. Mindezt kevés öniróniával – persze milyen alapon várjunk el humort egy megalázott ember történetében? A darabot Hughes 1930-ban írta. Aztán a zsidó származása okán a korabeli európai rasszizmus elől menekülő Jan Meyerowitz megzenésítette, és húsz évvel később ez az opera futott fekete szerzőtől leghosszabb ideig a Broadwayn. Remélhetőleg volt emberjogi jelentősége, de, amint azt
Hughes egy, a harlemi közösségről írt későbbi darabjának címe – Simply
Heavenly – is mutatja: a sok műfajú, újságíróként és szociális aktivistaként is dolgozó szerző szándékosan írt egysíkú, jó-rossz karaktereket; hisz – gondolná az ember – a rasszizmus éppenhogy jó-rossz felállás: vannak áldozatok és elnyomók. És anélkül, hogy tagadnánk, hogy léteznek egyértelmű helyzetek is: aligha nagy az ilyen művek társadalompedagógiai hatásfoka. Mert kihez is beszélnek az alkotók? Ha ez a leosztás, kinek van kedve az elnyomó oldalhoz sorolni magát? A székeken ilyenkor valószínűleg megannyi mások gaztettei fölött fejét csóváló, a történetben saját magát el nem helyező néző ül.
Laurent Festas (FR) – Themi Venturas (RSA) – Berger Gyula – Mdu Mtshali (RSA), Hopes&
Memories Project, Bakelit Multi Art Center, október 7.
