Színház

A drog a kultúrám része – The Last Anniversary

  • Herczog Noémi
  • 2014. november 30.

Színház

Mivel Indián kívül Nagy-Britanniában él a legnagyobb szikh közösség, a 2012-es londoni olimpián a biztonsági szolgálat vállalta a kockázatot, és karddal az oldalukon is beengedték azokat, akiknél ez vallásilag előírt viselet.

„Azt szeretnénk, ha a játékok mindenki számára elérhetőek lennének” – nyilatkozott a kultúrák egymás mellett élésének nevében a szóvivő. Egy olimpia rendkívüli alkalom a példamutatásra, de aligha vitatható, hogy a mindennapokban és a gyakorlatban egyes kultú­rák előírásainak átültetése más kultú­rákba gyakran teremt megoldhatatlan helyzetet: gondoljunk az öngyilkos merénylők csador alá rejtett bombáira. Ilyen esetben (ha a nőjogi szemponttól el is tekintünk), minimum két egyformán érvényes szabály áll egymással szemben: az ártatlan civil tőlünk idegen kultúrájának elfogadása és a biztonsági előírások.

Hasonló problémafelvetéssel mégsem találkozunk a francia Laurent Festas operarendezésében, bár az alapszituáció hasonló. De az élet bonyolultságát számon kérni egy előadáson, bírálni egy mű világképét talán csak ideológiakritikákban szabad. Ráadásul a Bakelitben bemutatott nemzetközi koprodukció alaphelyzete közelít az egyértelműséghez. Az opera fekete, dél-afrikai főhősénél drogot találnak a reptéren, és letartóztatják. Hiába magyarázza, hogy a növény Dél-Afrikában az ő kultúrájának része – nem szívják, csak égetik, mint a katolikusok a tömjént –, magánzárkába csukják, ami nem kis túlzásnak és aránytalanságnak tűnik, bár igaz, a növény szerepel a repülőre föl nem vihető tárgyak listáján. A vetítésben föl-fölkúszik a díszletre az Amnesty International logója. A férfit végül visszaküldik hazájába, és a történet egy szócsőgyanús pilótaszereplője időről időre megfogalmazza, hogy ez az egész bizony rasszista indítékból történt. Félő azonban, hogy a tanulság nem hangzik kevésbé példabeszédszerűen attól, hogy a rendező természetes szituációba helyezi: a pilóta monológja közben nyakkendőt köt. Az opera főhősével – magasabb szempontból nézve – nyilvánvalóan méltánytalanság történik, és valahogy azt kellene körbejárni, hogy ennek ellenére mi a probléma az ártatlanul elítélt mártírnak ezzel a történetével.

Mert az aligha vitatható, hogy az alkotói szándék jó és nemes, a rasszizmus pedig rossz. Az pedig minden irónián kívül igaz, hogy üdítő látni ezt a sokféle embert, feketét, sárgát és fehéret egy színpadon: köztük operaénekest, táncost, színészt. Az ember csak ilyenkor gondolkodik el, hogy miért elengedhetetlen ehhez EU-s támogatás és koprodukció. Miért nem természetesebb az a helyzet, hogy színészeink közt akad például cigány és nem cigány, hogy látványukat annyira megszokjuk, hogy a nézőnek még csak eszébe se jusson számon kérni olyasmit, amit ma sajnos még hallani: „tematikusan nem is indokolt roma szereplőkkel játszatni ezt a darabot”. Bár ebben az előadásban éppenhogy jelentése van a bőrszínek keveredésének, hiszen a téma feketék és fehérek együttélése, és a színészválasztás hitelessége mindenképpen ritkaságszámba menő erősség.

A művektől valamiképpen mégis azt várjuk, hogy éljenek a lehetőségükkel, hogy a helyzeteket jóval összetettebben tudják bemutatni, mint azt tehetik például politikusok vagy – ha már az előadásban megjelenő logókról úgyis szó esett – emberjogi aktivisták. És bár napjainkban aktivizmus és művészet ismét és sokszor izgalmasan egymásba olvad, mégis ijesztő, amikor egy előadás kissé patetikus küzdelembe fog „művészettel a mindenkori rasszizmus ellen”. Mindezt kevés öniró­niával – persze milyen alapon várjunk el humort egy megalázott ember történetében? A darabot Hughes 1930-ban írta. Aztán a zsidó származása okán a korabeli európai rasszizmus elől menekülő Jan Meyerowitz megzenésítette, és húsz évvel később ez az opera futott fekete szerzőtől leghosszabb ideig a Broadwayn. Remélhetőleg volt emberjogi jelentősége, de, amint azt
Hughes egy, a harlemi közösségről írt későbbi darabjának címe – Simply
Heavenly
– is mutatja: a sok műfajú, újságíróként és szociális aktivistaként is dolgozó szerző szándékosan írt egysíkú, jó-rossz karaktereket; hisz – gondolná az ember – a rasszizmus éppenhogy jó-rossz felállás: vannak áldozatok és elnyomók. És anélkül, hogy tagadnánk, hogy léteznek egyértelmű helyzetek is: aligha nagy az ilyen művek társadalompedagógiai hatásfoka. Mert kihez is beszélnek az alkotók? Ha ez a leosztás, kinek van kedve az elnyomó oldalhoz sorolni magát? A székeken ilyenkor valószínűleg megannyi mások gaztettei fölött fejét csóváló, a történetben saját magát el nem helyező néző ül.

Laurent Festas (FR) – Themi Venturas (RSA) – Berger Gyula – Mdu Mtshali (RSA), Hopes&
Memories Project, Bakelit Multi Art Center, október 7.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.