Fotó: Schiller Kata
Sárosdi Lilla csak ül és mesél. Egyszerre civil és vérprofi. Hülyéskedik, viccek és sztorik sorjáznak, szinte jelzés nélkül ugrál időmozaikok között, azelőtt és azután határperemén. Valami olyasmiről van itt szó, aminek tényleges megtörténéséről, mentális-érzelmi fázisairól keveset hallunk a hétköznapokban. Belegondolni frusztráló – főleg mínusz négy dioptria felett, vagy ha a családban visszatérő betegség a zöldhályog. Így a Vakság a bizarr, fenyegető hiány történetévé válik.
Ebben az egyórás interaktív monológban izgalmasan keverednek a személyes és fiktív állítások, nem könnyű eldönteni, hol kezdődik Sárosdi saját története, és hol az elképzelt (látássérültek valós beszámolóin alapuló) vak karakteré. Egyáltalán, érdemes-e a határokat kutatni, ha mindkettő ugyanarról vall: veszteséglistákról. Jó sok öniróniával. És talán a legszörnyűbbről is, valami olyannak az elfogadásáról, amibe nincs többé beleszólás. Elveszteni egy apát, egy anyát, a bizalmat mások iránt, a bizalmat Istenben, a látást. Vagy mindezt szép sorjában.
Kitűnő alapanyag volna ez „nettó” színházi bemutatónak is, hát még osztálytermi előadásnak, merthogy annak készül, kamaszcsoportok számára, egy problémakör megvitatásához, gondolatindítóként. És el is fog jutni számos olyan helyre, ahol a tanárok, vezetők hisznek abban, hogy a másodfokú egyenlet, Vörösmarty életrajza vagy a kislabdadobás mellett a társadalomba való empatikus beilleszkedés is oktatási-pedagógiai cél lehet. Hogy a karrierista zombik mellett jut egy kevés hely másnak is. Más típusú igényeknek. Mert amikor majd eljutunk a kiszolgáltatottságba (és hagyjuk az önáltatást, előbb-utóbb mindenki eljut oda), akkor lesz jó visszaemlékezni erre az előadásra. Erőt meríteni, vagy hitet. Abból az utolsó jelenetből például, amiben csak sötétség volt és puhaság és mese. Egy másfajta látás.
Vakság, Nézőművészeti Kft.– Kolibri Pince, május 24.
