Most, hogy Ernst Bloch (Lukács egykori haverja, aki azért jött a század elején Pestre, hogy valami gazdag nőt szerezzen magának feleségül - lásd képünkön) fiatalkori főműve, Az utópia szelleme végre magyarul is olvasható, nem szégyellünk idézni belőle (ráadásul nem kell gyötrődni az őrületesen nehéz szöveg lefordításával, megtette helyettünk Mesterházi Miklós), parádés példájaként annak, hova vezet, ha egy lelkes amatőr próbálja megírni a zene filozófiáját, amely természetesen nem létezik, de hogy ez kiderüljön, ahhoz előbb meg kellett írni, mégpedig ezúttal 1923-ban. Lássunk egy passzust Bach és Mozart különbségéről: "Míg Mozart izgatottan, könnyedén, szabadon, lendülettel, oldottan és csillogóan formálja csengővé az érzelmeket, Bach kimértebben, nehézkesen, szívhez szólóan, kötötten, kemény ritmusokkal, fénytelen mélységgel mutatja meg az Ént és inventáriumát. Következésképp Mozartnál a még (kicsiny) világian luciferi, Bachnál a (még éppoly kicsiny) spirituálisan keresztény Én az, akiről szó van, a jóságnak avagy a megszabadított Ádámnak az önmagához közelebbi, szubjektívebb, protestáns lelkület révén elérhető Énje, következésképp még nem a gyülekezet pillantásának, a glóriának avagy a megszabadított Lucifernek egy egész másfajta dinamika mögé rejtező Énje." Idáig még csak zavaros és nehézkes, de valamennyire mégis érthető, legalább is a szándék. Ám aki a következő mondatot hibátlanul felmondja a poharakkal borított, agyonhamuzott asztala felé a ropogós számlával érkező fizetőpincérnek Bach h-moll miséje előadása után (vezényel Kamp Salamon, Zeneakadémia, március 7.), az feltehetően mentesül a fizetés alól, valamint elfogyaszthat még egy palack bordóit egy adag szarvasgombás ökörnyelvsalátával. Íme, lehet gyakorolni: "Az egybeolvadó harmonikus-ritmikus momentumnak mégiscsak megvan a maga befolyása, s megakadályozza az ellenpont apparátusának dolgaiban és a formális dolgokban való tobzódást Bachnál még ott is, ahol a szólamok távolsága komoly akadálya a vertikális összeolvadásnak, tehát egész, bármennyire is hol ritmikai rövidülésben, hol lehengerlő egymásba fonódásban, hol újra egymástól elválva mutatkozó hangoszlopok, akkordhatalmak létezésének és változásának." És ha felmondási kísérletünk sikerrel jár, ámde erre a bestiálisan ravasz pincér azt mondja, hogy idáig rendben, de azért én megnézném az eredeti szöveget is, különös tekintettel az "akkordhatalmakra", akkor nem felelhetünk neki mást, mint csupán annyit, hogy ezt mi is örömmel megtennék, de sajna a német kiadás a másik lakásunkban van, és jelenleg hozzáférhetetlen.
Pár nap Bloch-olvasás után úgyis olyan állapotba kerülünk, hogy nem akad olyan kocsma, ahol kiszolgálnának, meglátván a belépéskor rángatózó tagjainkat, a filozófiai kényszerképzetektől valósággal sátánivá változott arckinyomatunkat. Ezért hálát adunk az égnek, hogy Bloch nem írt Telemannról, Bach nagyszerű kortársáról és vetélytársáról, erről a jeles, 1681-ben született és 1767-ben elhunyt NDK-zeneszerzőről (ne feledjük, a háború után Bloch az utópia szellemében, az NDK-ban, pontosan Lipcsében, Bach és Telemann vetélkedésének városában lett professzor, de azért annyira nem vesztette el a józan eszét, hogy a Fal felhúzása után végül is ne a nyugati Tübingenben telepedjen le és haljon meg 92 éves korában), akinek két remek művét is meghallgathatjuk a historikus előadásmód avatott muzeológusa, Ton Koopman dirigálásával (MűPa, március 12.). Persze a magát költőnek képzelő Ernst írt néhány olvashatót is. Például ezt: "Szép dolog a csobogó víz, egy öreg fa, vagy a sötét, magasan fekvő hegyi tó."
