Csakhogy fellépésünk nemcsak tekintélyt, csőlátást is kölcsönöz: hiába az éttermek, kávézók csalogató portálja, nem látjuk a fától az erdőt, pedig Budapest gasztrodzsungelében járunk. Persze tudjuk, hol rontottuk el! Eleinte nem voltunk fennhéjázó legények, hiszen amikor elindultunk a Petőfi híd felől, szinte csak settenkedtünk. Ám a Bakáts téren állt a bál, kirakodóvásáros kerületi jópofáskodás sorompózott ránk egy nagyot - Hajrá, Fradi!, de nem úgy. Mégis zavarba estünk, bár nem a mézeskalácstól, a magyaros lángostól, nem is a sok színes csuportól, plüsskrokodiltól. A templom előtti színpadon éppen egy amatőr musicalcsoport bontogatta szárnyait a kelleténél jóval harsányabban, és ez valóban fájdalmas volt. Ezért gyorsítottuk fel léptünket, de már nem a konyhai különlegességek izgatták fantáziánkat, hanem hogy menedékre leljünk a zaj elől.
Mire észbe kaptunk, már majdnem a Kálvin téren jártunk, szinte elfogyott az utca. Csupán egy régi ismerős, a valaha sörkatakombának is nevezett létesítmény kacsintott ránk. Nem volt túl meggyőző, de még mindig szerencsésebbnek tűnt, hogy őt válasszuk, mint a hátraarcot. Vegyes érzelmekkel ereszkedtünk a mélybe, hiszen rémes szagok emlékét őrizzük, igaz, utoljára vagy huszonöt évvel ezelőtt jártunk itt.
Elsőre úgy tűnt, semmi sem változott, a csupasz téglafalon sörhirdetések, az isten tudja, hová nyíló ablakon míves üvegfestmény, a masszív bútorok is olyan ismerősek. De mielőtt könnyes nosztalgiával ifjúkorunk ballépeseinek felsorolásába kezdtünk volna, mint a rántott sajt rendelése, rajongás a Bizottság együttesért, vagy hogy képesek voltunk olyan nőnek csapni a szelet, akinek a vörösboros kóla a kedvence, hiányérzetünk támadt.
Lássatok csodát, eltűnt a szag, ez pedig egészen más megvilágításba helyezte az amúgy nem éppen reflektorfényes pincét. Jókedvünket a másik teremben dajdajozó esküvői sereglet sem zavarta, sőt olyat tettünk, ami minket is meglepett, kétszemélyes Berliner tálat (3600 Ft) rendeltünk az egyébként nem a különlegességektől hemzsegő étlapról. De most, hogy az előzménynek tekintett tárkonyos szárnyasragulevesről (650 Ft) emlékezünk meg, be kell vallanunk, hogy a felszolgálást egyszerűen elfelejtettük. Időben megkaptuk, amit kértünk, ennél többet nem mondhatunk, lehet ezt dicséretnek is tekinteni. A levessel ugyanez a helyzet. Jó meleg, ízesítése piros pontot érdemel, állaga sűrű, a húsok oda vannak téve. De filmet nem forgatnánk róla. Arról már inkább, hogy mitől Berliner a kétszemélyes tál. A teljesen érdektelen vegyesköret-ágyon ugyanis a kárpáti (!) borzaska mellett uborkával és sonkával töltött, illetve mandulás panírral készült pulykaszeletek (két-két darab) heverésztek. A bőséggel nem volt bajunk, a fantáziával (annak hiányával) már inkább. Közönséges és nagyon unalmas húsokat kaptunk, melyek kizárólag a farkaséhség mielőbbi lecsillapítására alkalmasak, de élvezetet nem jelentenek. A ház specialitásának igen szerény, a berlini konyhához (ha egyáltalán létezik ilyen) viszont semmi köze.
Talán Kennedynek hívták a pulykát?
