étel, hordó - BERLINER

  • .
  • 2007. október 18.

Trafik

Úgy vonulunk a Ráday utcában, mint egy május elsejei szakszervezeti delegáció valamelyik baráti országból: felemelt fejjel, élményre éhesen, az idegen pálya miatt kissé zavartan. De ne higgye senki, hogy ezt a vendéglátók orrára kötnénk! Léptünk határozott, tekintetünk a jövőt kémleli, legfeljebb a gyomor korog, a kellemetlen hangot viszont elnyomja a hangszórókból bömbölő hamis lelkesedés.

Csakhogy fellépésünk nemcsak tekintélyt, csőlátást is kölcsönöz: hiába az éttermek, kávézók csalogató portálja, nem látjuk a fától az erdőt, pedig Budapest gasztrodzsungelében járunk. Persze tudjuk, hol rontottuk el! Eleinte nem voltunk fennhéjázó legények, hiszen amikor elindultunk a Petőfi híd felől, szinte csak settenkedtünk. Ám a Bakáts téren állt a bál, kirakodóvásáros kerületi jópofáskodás sorompózott ránk egy nagyot - Hajrá, Fradi!, de nem úgy. Mégis zavarba estünk, bár nem a mézeskalácstól, a magyaros lángostól, nem is a sok színes csuportól, plüsskrokodiltól. A templom előtti színpadon éppen egy amatőr musicalcsoport bontogatta szárnyait a kelleténél jóval harsányabban, és ez valóban fájdalmas volt. Ezért gyorsítottuk fel léptünket, de már nem a konyhai különlegességek izgatták fantáziánkat, hanem hogy menedékre leljünk a zaj elől.

Mire észbe kaptunk, már majdnem a Kálvin téren jártunk, szinte elfogyott az utca. Csupán egy régi ismerős, a valaha sörkatakombának is nevezett létesítmény kacsintott ránk. Nem volt túl meggyőző, de még mindig szerencsésebbnek tűnt, hogy őt válasszuk, mint a hátraarcot. Vegyes érzelmekkel ereszkedtünk a mélybe, hiszen rémes szagok emlékét őrizzük, igaz, utoljára vagy huszonöt évvel ezelőtt jártunk itt.

Elsőre úgy tűnt, semmi sem változott, a csupasz téglafalon sörhirdetések, az isten tudja, hová nyíló ablakon míves üvegfestmény, a masszív bútorok is olyan ismerősek. De mielőtt könnyes nosztalgiával ifjúkorunk ballépeseinek felsorolásába kezdtünk volna, mint a rántott sajt rendelése, rajongás a Bizottság együttesért, vagy hogy képesek voltunk olyan nőnek csapni a szelet, akinek a vörösboros kóla a kedvence, hiányérzetünk támadt.

Lássatok csodát, eltűnt a szag, ez pedig egészen más megvilágításba helyezte az amúgy nem éppen reflektorfényes pincét. Jókedvünket a másik teremben dajdajozó esküvői sereglet sem zavarta, sőt olyat tettünk, ami minket is meglepett, kétszemélyes Berliner tálat (3600 Ft) rendeltünk az egyébként nem a különlegességektől hemzsegő étlapról. De most, hogy az előzménynek tekintett tárkonyos szárnyasragulevesről (650 Ft) emlékezünk meg, be kell vallanunk, hogy a felszolgálást egyszerűen elfelejtettük. Időben megkaptuk, amit kértünk, ennél többet nem mondhatunk, lehet ezt dicséretnek is tekinteni. A levessel ugyanez a helyzet. Jó meleg, ízesítése piros pontot érdemel, állaga sűrű, a húsok oda vannak téve. De filmet nem forgatnánk róla. Arról már inkább, hogy mitől Berliner a kétszemélyes tál. A teljesen érdektelen vegyesköret-ágyon ugyanis a kárpáti (!) borzaska mellett uborkával és sonkával töltött, illetve mandulás panírral készült pulykaszeletek (két-két darab) heverésztek. A bőséggel nem volt bajunk, a fantáziával (annak hiányával) már inkább. Közönséges és nagyon unalmas húsokat kaptunk, melyek kizárólag a farkaséhség mielőbbi lecsillapítására alkalmasak, de élvezetet nem jelentenek. A ház specialitásának igen szerény, a berlini konyhához (ha egyáltalán létezik ilyen) viszont semmi köze.

Talán Kennedynek hívták a pulykát?

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.