Nem tévedünk. Noha a Budai gesztenyés nevet valamiféle kéktúrás, havasi gyopáros idill lengi be, a turistabüfét - ha létezik egyáltalán - másutt keressék. Odabent - kertész lesre nem alkalmas az időjárás - a hazai felső középkategória stílusjegyeit fedezhetjük fel: a drága, de jellegtelen berendezésen épp úgy, mint a felszolgálók kimért viselkedésén. Előrelátásról tanúskodik (családi ebéd!) a gyerekeknek kialakított játszósarok és az étlapon - talán ez a legfontosabb - a csupa-csupa eredeti vagy legalábbis annak tűnő fogás.
A vilmoskörteleves (690 Ft) leírva például nagyon vonzó, ám a kapott langyos, klasszikus gyümölcsleves inkább általános iskolás éveink (1975 körül) "napejos" menzájának édes, ám kifogástalannak mégsem mondható szakácsteljesítményét juttatja eszünkbe. De ami ennél is rosszabb, hogy a marcipános vaddisznópörkölt (2900 Ft) dettó ilyen. No, nem az alapanyag és az ízesítés, hanem a sűrűn felbukkanó zsírpárnák miatt. Sportriporteri fordulattal: "ezen a szinten ilyennek nem szabadna előfordulnia", hiszen a marcipános mócsing szókapcsolattal legfeljebb az év legémelyítőbb alliterációja díjra pályázhatnának, noha egyáltalán nem tűnik rossz receptnek az édesített vad. Sajnos a harcsapaprikással (2650 Ft) is befürdünk, nemcsak mert érezni rajta a "folyó ízét", hanem azért is, mert az egyébként remek ötletnek tűnő köret, a parmezános bulgur (bővebben: Chili és vanília, Magyar Narancs, 2008. június 26.) túl vizes.
A maga nemében tökéletes bundás kaláccsal (750 Ft), amihez grillázsfagylalt jár, valamelyest enyhül a csalódásunk, de megfogadjuk: ha még egyszer erre kanyarodunk, mást keresünk.
