Csontzenészt kísértük a Szabadság térre, naná, hogy a tévébe. Smaci Színes RTV-ből készült csákót viselt, és elsősorban a fejlemények izgatták - mit adnak március 15-én? Ám az aula lépcsője mentén sorakozó hatalmas méretű portrék láttán arckifejezése elkomorult, mint később elmondta, régi májas elsejék ugrottak be neki. Pedig sem Gundel Takács Gábor, sem Szombathy Pál, sem a többi derék tévés fizimiskája nem emlékeztethette sem a Kadár-Lázár-Losonczi hármasra, sem a korábbi trojkákra, de tudjuk jól: az egyébként igen szójátékos kedvű Smaci már csak ilyen - mindig másra asszociál. "No, sebaj - rikkantotta vidámságot erőltetve magára, a farmernadrágot és rövid ujjú fehér inget viselő őrző-védőnek - este úgyis zabálni fogjuk a Csontot!" A puhánynak ható, ámde minden bizonnyal kőkemény, nagydarab fiatalember persze szót sem értett ebből, még mindig az járt a fejében, vajon miért mosolygott rá néhány órával azelőtt teli szájjal Winkler Nóra, ezért csak bólintásra futotta: "Úgy van, főnök!"
Közben véget ért a felvétel, a Csontzenész elégedetten viharzott le a lépcsőn, karjában egy közismert zenekritikussal, ügyet sem vetve az arcképcsarnokra, de ami fájóbb, ránk sem. "Urak, fontos megbeszélésem van a Bartók Béla úton, majd jelentkezem!" - kiáltotta felénk, Smaci pedig szomorú arckifejezéssel gyömöszölte hatalmas fogkeféjét hálóinge zsebébe, s annyit szólt: "Menjünk étkezni."
Az ám, de hova?
A Szabadság tér környéke - ezt bármelyik demonstráló megmondhatja - telis-tele vendéglátóhellyel, mi tagadás, sok errefelé a vendég. Először az amerikai követség büféjére gondolunk, majd a Parlament Caféra, de szívünk helyett mégis a kisportásra hallgatunk, és a Nádor utcában heverő önkiszolgálót vesszük célba, amit a Datolyáról neveztek el, isten tudja, miért. Kívülről gyalázatos helynek látszik, felmatricázott kirakatát bármelyik maszek megirigyelte volna 1984 körül, de azért az időközben bekövetkezett betűhiányt és napszívást már az ő gyomruk sem vette volna be - még huszonöt évvel ezelőtt sem. Odabent viszont kimondottan barátságos légkör fogad, csupasz téglát imitáló falak, egy freskó vidám cimborákról, no és a szokásos króm-üveg pult - természetesen a meghitt ételszag sem hiányozhat. Meglepő, hogy a gyorsétkező profil és a füstmentesség ellenére súlyos szeszeket is mérnek, ami egyúttal kulcs lehet ahhoz, hogy valójában mit jelent a "leugrok egy főzelékre" kifejezés a környékbeli hivatalokban.
Különben az ételválaszték hagyományosnak mondható, az árak két lábbal a földön, ám mivel Csont cserbenhagyott bennünket, mit várnánk a "Hústól"? Inkább könnyű lakoma mellett döntünk, karfiollevessel kezdünk (320 Ft), majd jöhet a spenót főtt tojással (390 Ft). Voltaképpen Smaci halóinge miatt választjuk e kórházinak is beillő kosztot, ám tapasztalataink alapján, ha ilyen levest és ilyen parajt mérnének a közgyógy keretében, mindenki fekvőbeteg szeretne lenni. A leves és a főzelék is "több a soknál", de nemcsak a mennyiség szolgáltathat okot az örömre. Az étkekből éppen azok a mellékzörejek hiányoznak (túlzott zsír és/vagy fáradtolaj, agyonlisztezés, elsózás, rárántás stb.), melyektől az ilyen jellegű létesítményekben ehetetlenné válnak e - otthon általában - kedves falatok. Így aztán örömmel jelenthetjük, hogy a Datolyában sikerült megvalósítani azt, amit álmunkban sem gondoltunk: az ízletes népkonyhát - mivel a fogások azért "háziasnak" nem mondhatók.
Hogy biztosak legyünk a dolgunkban, kipróbáljuk a csokis piskóta (280 Ft) nevezetű napi süteményt, sőt előtte egy, a gasztronómiában egyébként ismeretlen fogalmat, a rántott sajtot (360 Ft/szelet) is. Akár hiszik, akár nem, a lábunkon (és nem a lábunkkal előre) távozunk, teljesen elégedetten.
