Tudomány

Csufi tizenöt éves. Vénségére nemcsak a természet, a sors is elbánt vele: a néni, akinél tizenhárom évig tejben-vajban fürdött, elmegyógyintézetbe került, Csufi meg menhelyre. Ha valaki nincs fából, el is érzékenyült, rohanna, hogy örökbe fogadja, de hiába. Csufit nem adják.

Volt egy jelrendszer a vécén. Kívülrõl benne hagytuk a kulcsot a zárban, ha bementünk. Ez volt az alap. Én próbáltam meghonosítani, hogy ha benn vagyok, napközben is meggyújtom a villanyt, de nem értették. Egy idõsebb szomszéd - azóta meghalt - krákogott, ha benyitottam a külsõ ajtón, mielõtt még megállapíthattam volna, hogy a belsõ ajtó zárjában benne a kulcs. Már ezt se szerettem, de azt még sokkal kevésbé, hogy a krákogást tõlem is elvárta. Ha nem krákogtam, rákérdezett. Mert kétévente csakugyan megesett, hogy valaki benne felejtette a kulcsot a zárban, és akkor türelmetlenkedés, három-négy kísérlet, míg fény derült a dolgora. Ahogy az is elõ-elõfordult, hogy magamnál felejtettem a kulcsot, és bevittem az iskolába. Akkor a nagymamám diszkréten felküldte értem az ügyeletest.

A tévézés káros, fõleg, ha olyanok ûzik, akik képtelenek mértéket tartani, órákon át bámulják a bármit. Mi ilyenek voltunk, fõleg a kereskedelmi csatornák beindulása szedálta le a családot. Rendes hipokritaként persze állandóan a tévézés káros hatásairól szónokoltunk, gyerekeink komolyan hallgatták, hogy a reklámozók bábjaivá váltak, hogy fantáziájuk beszûkült, hogy agresszívek, mint egy yuppie - ecseteltük nekik a rájuk váró jövõt, a kívülrõl irányított, egydimenziós létezés összes ismérvével. Csak akkor mosolyogtak gúnyosan, amikor anyjuk már fél nyolckor ágyba lökdöste õket a Vészhelyzet miatt, vagy ha apjukat reggel a monoszkóp elõtt horkolva találták. Ez így nem lesz jó, néztünk egymásra az asszonnyal a Dáridó egy reklámja alatt, kultúránk morzsái elfogynak, gyerekeinknek meg nem lesz honnan leépülniük.

Miközben az Intel nagy felhajtással piacra dobta legújabb processzorát, idén januárban megtörtént az, ami még soha: az amerikai kiskereskedelmi csatornákon több PC-t adtak el AMD, mint Intel processzorokkal. A PC Data felmérése szerint különösen az 1000 dollár alatti kategóriában tarolt az AMD. Az Intel persze úgy tesz, mintha piaci elsõségét mi sem veszélyeztetné. A február 26-án megjelent Pentium III abban rekorder, hogy ilyen kevés újdonságot még egy elõdje sem hozott. A trend persze az utóbbi években a gyakori kis lépések felé mutat a nagyobb ugrások helyett. Jelzi az újdonság erõtlenségét az is, hogy marketingjében említést sem tesznek konkrét adatokról vagy tulajdonságokról, ehelyett azt vágja az Intel a felhasználók arcába hirdetéseiben, hogy az új processzorral gyorsabb lesz az internet. Ez a blõdség persze azt is mutatja, hogy az internet annyira lassú, hogy erre 300 millió dolláros reklámkampányt lehet építeni. Az egyetlen újdonság az

A nagy mecénás, Hídvégi gróf Mikó Imre által adományozott épületben 1859. november 23-án megnyílt a kolozsvári Nemzeti Múzeum. Itt lett múzeumõr, majd három évvel késõbb tényleges igazgató Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor. 1866-ban a tizenegy holdas múzeumkertben tanítványával, Herman Ottóval megalapította a botanikus kertet. Brassai nemzetközi elismertségét jelzi, hogy tudóstársai elõször egy ausztrál fát (Brassai Actinophylla), majd egy genust (Brassaiopsis) neveztek el róla még életében. A család elsõ faját 1864-ben a Himaláján, a 35. legújabbat 1951-ben Burmában fedezték fel.

Mintha túl sok dudás jött volna össze.

Február utolsó vasárnapját kemény munkával töltöttem. Ültem a fotelban, elõttem kiprintelve a Grammy-díjasok, s közben - mintegy összevetõleg - a jelöltekbõl kompilált pop- és rapválogatást hallgattam. Ennyit elöljáróban, nem mintha sajnáltatni akarnám magam.

A kilencvenes évek közepén a world music-mozgalom megszállta Kubát. Felderítõi számtalan kincset tettek hozzáférhetõvé, egészen újakat és feledésbe merülteket egyaránt. Az a két dupla CD, amely most Cuba, illetve Más Ritmo Latino címmel forgalomba került, éppúgy alkalmas beavatásra, mint nosztalgiázásra.

Felejtsük el a kazettákat, az analóg walkmant lehet múzeumba küldeni: már nálunk is kapható a Rio, egy személyhívó méretû, hordozható, rázkódástûrõ, kis fogyasztású lejátszó, amellyel az MP3-formátumba sajtolt digitális zene hallgatható CD-minõségben. A zeneipar dinoszauruszainak számító multik megpróbálták betiltani, szerencsére sikertelenül: ez és az ehhez hasonló készülékek függetlenítik a számítógéptõl az internetrõl letöltött vagy másolt CD-ROM-on terjedõ, gyakran nem jogtiszta felvételeket.

A budapesti állatkertben két és fél évvel ezelõtt átadott parasztudvar a falusi háztáji gazdálkodás illatát és hangulatát kívánja bemutatni a látogatóknak. Itt csupa közönséges háziállat éli békés hétköznapjait. A tehenet este megfejik, túró készül a tejbõl. Két fekete mudi, Bogáncs és Krajcár õrzi a telepet. A magyar fajták mellett kameruni kecskék, az állatsimogatóból átkerült láma és egy jelenleg is vemhes vietnami csüngõhasú disznó, Ágota színesítik a képet.

Arra ne számítson senki, hogy házi õrizetben bekkeli ki a nehéz éveket, mint Mindszenty hercegprímás vagy Zemplényi álpap. A házi õrizet nem büntetés-végrehajtási forma, a jogerõs ítéletet követõen csak három lehetõség áll elõttünk: fogház, börtön vagy fegyház. Az elítéltnek bizonyos szempontból mindegy, melyikbe kerül. Hogy mekkora szívás vár rá, a társaságon múlik.

Szombat reggel kedvenc csatornám, a Spektrum TV politikai háttérmûsora a csótánykérdéssel foglalkozott: megrázó képsorokat mutattak be arról, hogyan pusztítja az ember ezeket az egyébként ártalmatlan ízeltlábúakat méreggel, árammal, mikrohullámmal, sörrel feltöltött csapdákkal. A csótánybarátok maroknyi, de elszánt csapata viszont eteti õket, és színes körömlakkal virágmintát fest a páncéljukra - a két eltérõ filozófiát valló csoport között pedig egyre növekszik a feszültség. Ezután elindultam a Váci utca felé, a Magyar Állatvédõ és Természetbarát Szövetség szõrmeellenes tüntetésére.

A múlt héten megírtuk, hányan és mibõl. Hogyan és miért. Erre a hétre nem maradt más, moziztunk önfeledten. Elõbb persze részt vettünk a parádés megnyitóünnepségen, olyan volt, mint az ilyesmi általában, megmutatta új kûrruháit a szakma. Nekünk különösen Albert Györgyi testszínû, könnyed kisestélyije és Gödrös Frigyes azúrkék nyakkendõje tetszett, meg persze a játékfilmek. Melyeket viszont, reméljük, a honi forgalmazás a kellõ idõben majd jól elénk vezet. A Corvin Filmpalota pillanatnyilag az egyetlen lehetséges vagy elképzelhetõ honi helyszín efféle rendezvényre, mégis a szokásos kenykõdés ment megint. Elõadás elõtt öt perccel lezárt vetítõterem, ahová sem érvényes jeggyel, sem közremûködõi mágneskártyával, de még kisbaltával sem lehetett bejutni, szilárd õrzõvédõk és zavart moziüzemvezetõ-helyettesek nyögték, hogy a rendezõ bevitt kétszáz potyást. Amott meg csinos kis darabok tíz nézõ elõtt. A díjkiosztás egy nappal lapzártánk után, nálunk Enyedi és Kamondi a nyerõk, megjelenésünk napján már a mozikban az új Tímár-darab, az élet folyik normális medriben. Amit e percben tehetünk, hogy vetünk néhány oldalpillantást. Azokra, akikre nem mindig szokás. Elsõ és másként filmezõkre, televíziós mûfajok idetévedt lovasaira.

A Szabó család legújabb kalandjai