A kolozsvári botanikus kert
Igenis nagyok a füvészet ingerei! Asszonyi türelemre acélozni s férfiúi bátorságra gyulasztani képesek Flóra imádóit!
Brassai Sámuel
1923-ban a kert számára egy új, tizennégy hektáros területet jelöltek ki a Béke tér fölött, a Republici út 42. alatt, ahol most is található. Elsõ igazgatója Alexandru Borza, aki 1919-ben a pesti Természettudományi Egyetem tanári állását adta föl a kolozsvári egyetem dékáni kinevezéséért. (Faji rangban róla is neveztek el növényt.) Szobra a bejárattal szemben, a tulipánágyások között áll. Tavaly láthattam a gyönyörû virágokat kinyílva, közöttük sajnos egyre kevesebb a saját nemesítésû. Palocsay városi fõkertész halála után ezek lassan kihaltak, és az állományt holland importtal töltötték fel. Az ágyások mögött a mediterrán jellegû, hófehér központi épület áll, ahol a laboratóriumok, növénynyomatok és a könyvtár van. Az úton, ha jobbra fordulunk, elérkezünk a két régi üvegházhoz, mely a központi épülettel egyetemben az alapítás évében épült.
Az elsõ épület úgynevezett hideg üvegház, ami azt jelenti, hogy a hõmérséklet télen sem süllyedhet öt fok alá, de a fûtés ennél melegebbet nem biztosít. Bemenni nem lehet, de az üvegen át jól lehet látni az agavékat, kutyatejféléket, pozsgásokat, citromfákat, aszparáguszokat, különbözõ íriszeket, európai pálmát és sok más mediterrán növényt. A második üvegházban a saját célra tartott, az eladásra szánt és az alkalmakra bérelhetõ növények zsúfolódnak. Így törpebanánfa, kávécserje, maranthafajták, dieffenbachiák, dracénák, narancsfa, anthuronok, fuksziák, crotonok, vanília- és törperózsák nagy összevisszaságban.
Innen nem messze a klasszikus japánkert, annak minden alkotóelemével. Tó, sziget, domb, kerti pavilon, vízesés és a szellemhíd, amirõl éjszaka a rossz szellemek a vízbe esnek, mert nem veszik észre, hogy a híd pallói nem folyamatosan vannak a cölöpökre rakva.
Az úton jobbra szurdokhoz jutunk. A mélyben a Feleki-tetõrõl érkezõ patak rohan, az utunkat kisebb és nagyobb, úgy ötven centiméter átmérõjû, gömbölyû kövek szegélyezik. Az Õzek-völgyének vizei koptatták õket simára. A túloldalon meredek domboldal emelkedik, õshonos fákkal sûrûn benõve. A dombtetõn régi villa, ahol a személyzet egy része és az igazgató lakik állítólag. Mellette a víztorony biztosítja a nagyon változatos domborzatú kert egyenletes vízellátását. A toronyból, ahová fel is lehet menni, Kolozsvárt és a környezõ hegyek jó részét láthatjuk. Itt van még egy medencesorozat, benne a tavasztól vadon tenyészõ vízinövényekkel.
A patakot elhagyva, meredek lépcsõn mehetünk fel. Egyik oldalon a bánsági és az olténai növényekbõl összeállított sziklakert, a másikon a fekete-tengeri dûnék flóráját reprezentáló együttes. Az orgonabokrok mögül a kis fennsíkon elõbukkan a római kert. A feketefenyõk alatt a kolozsvári kultúrház építésekor felszínre került római kõszarkofágok. Mellettük tiszafák, hátrébb az antik oszlopfõk között levendula és rozmaring virít nyáron.
A következõ dombtetõn épült 1960-ban az új pálmaház. Méretében a budapesti állatkert pálmaházát idézi. Közel érve a korabeli betonépítészet jegyeit fedezem fel a bejárat elõtetõjében. A betonelemeket lilaakác combvastagságú szárai fonják be és rejtik el virágaikkal, leveleikkel tavasztól õszig. Most tél van.
Az épület bal szárnya kör alaprajzú, benne kör alakú medence, a vízen Victoria amazonica kör alakú levelei lebegnek. Amikor kicsi voltam, mindig foglalkoztatott, hogy egy ilyen óriási levél elbír egy gyermeket. Érdekes, ahogy megnõttem, ez a gondolat nem kísért oly gyakran. A medence körül a nagy páraigényû, több méter magas pandanusokat, páfránypálmákat, cordelinet, rhoeo discolort és Cyperust helyezték el.
A hosszúkás középsõ szárnyból három alacsonyabb üvegház nyílik. A látogatók kártevései miatt mindhármat zárva tartják. Kár, mert az új kaktusztechnikus igazán elhivatott szakember, és gondos gazdája a rábízott legalább kétezer növénynek, amit az üvegen át látható, fantasztikus színû és formájú oltott kaktuszok is bizonyítanak. A második kis üvegházban kaméliák, anthuriumok, rhododendronok, azáleák, a harmadikban vaníliák, jácintok, orchideák és rovarevõ növények erdeje zsúfolódik a bezárt üvegajtók mögött. A középsõ szárnyban egy gumicsizmás hölgy locsol, de azt nem akadályozhatja meg, hogy a tekergõ gumitömlõben néha megbotolva, szemügyre vegyem a babérfát, a kanári-szigeteki fenyõket és a hat méter magas ficus benjamint. A kis út másik oldalán megszagolom a citromfa virágát és a kávécserje éppen most érõ terméseit, amibõl a helyi kertészek feketét fõznek.
Már csak a pálmaház impozáns jobb oldali szárnya van hátra. A belmagassága a gerincnél úgy tizenöt méter, hossza pedig negyven méter lehet. Hatalmas cikászok, banánfák, bambuszok és különbözõ legyezõpálmák vonnak árnyékot az alattuk növõ cliviákra és liliom assiatieumokra. Az egyik sarokban egy fatörzsön broméliák és páfrányok tenyésznek, a másikban egy körülbelül tíz méter magas ficus lyrata tornyosul. És itt élnek a hetvenéves datolyapálmák, amik miatt tíz évvel ezelõtt a tetõszerkezetet megemelték. Törzsük - már ahol a kedves látogatók elérték - tele belekarcolt nevekkel, dátumokkal, de van apró horogkereszt is.
Kilépve a pálmaházból, a mérsékelt égöv realitása. Hó mindenütt. Olyan jegesek az utak, hogy a legenyhébb lejtésût kell választani a botanikus kert biztonságos elhagyására. Azt mesélik, a 70-es években nyaranta pávák és szárazföldi teknõsök sétáltak itt.
Böröcz László
