A terjeszkedő természetű szovjet birodalom ambíciói sokáig nem terjedtek ki Afrikára, amelynek népei legfeljebb az imperializmus bűneit soroló szovjet plakátokon jelentek meg. A helyzet Afrikában az ötvenes évektől felgyorsult dekolonizációs folyamattal változott, amikor a szovjet vezetés kitüntető érdeklődése a kontinens felé fordult.
Melegebb éghajlatra mentek
A legenda szerint Nyikita Szergejevics Hruscsov akkori szovjet pártfőtitkár figyelmét az 1957-es világifjúsági találkozóra Moszkvába érkezett afrikai fiatalok keltették fel, akik csillogó szemmel ismerkedtek a szovjet típusú szocializmus vívmányaival. A szovjetek céljai meglehetősen komplexek voltak: mindenekelőtt katonai (egyben politikai és gazdasági jelentőségű) bázisokra volt szükségük. Az Indiai-óceánra való közvetlen kijutást szolgálta például rövid életű szövetségük a Sziad Barre elnök-diktátor vezette, kezdetben szintén „forradalmi-szocialista” úton járó Szomáliával, majd ennél tartósabb kapcsolatuk a Samora Machel vezette Mozambikkal, amely szintén ötven éve lett független. (Mozambik címerébe Machel egy AK–47 Kalasnyikov gépkarabélyt applikált az egyértelműség végett.) Ugyancsak fontos volt a szovjet vezetés számára, hogy a saját céljaira aknázza ki Afrika páratlan természeti erőforrásait, mindenekelőtt a bányakincseit, de legalábbis meggátolja, hogy azok a nyugati hatalmak kezébe kerüljenek. És persze törekedtek az ideológiailag rokon, vagy minimum a „helyes irányba” befolyásolható politikai aktorok, pártok, mozgalmak helyzetbe hozására minél több államban.
A szovjet érdekek képviseletére kijelölt politikusok között akadtak kétségtelenül komolyabb személyiségek, mint például a (belga-)kongói, utóbb tragikus sorsú Patrice Lumumba, akit a függetlenség 1960-as elnyerése után a szeparatista katangai vezető, Csombe szolgálatában álló zsoldosok végeztek ki 1961 elején. Jellegzetes afrikai életkép: Lumumbát az általa ezredessé kinevezett, majd őt megpuccsoló Mobutu adta át Csombe embereinek. (Lumumba holttestét később belga csendőrtisztek kihantolták, és tömény kénsavban oldották fel.) Mártíromsága alkalmat adott Moszkvának arra, hogy az orosz fővárosban 1960-ban létrehozott Népek Barátsága Egyetemet is Lumumbáról nevezze el, ahol fiatal afrikaiak generációi tanulták meg, hogyan „működik” a szovjet modell. Ezzel párhuzamosam erősödött a szovjet felderítő szervek (KGB, GRU) aktivitása is Afrikában (és a fejlődőnek nevezett világ más régióiban), amit nem mindenki nézett jó szemmel. A szovjetek e térségek iránti érdeklődése nemcsak a pozícióikhoz ragaszkodó és ennek érdekében sokszor nemtelen eszközöktől sem visszariadó nyugati hatalmakban keltett gyanút (Eisenhower amerikai elnök állítólag többek füle hallatára jelentette ki, hogy nem bánná, ha Lumumba egy krokodiloktól hemzsegő folyóba zuhanna), hanem akadtak kommunista konkurenseik is az afrikai befolyásért vívott küzdelemben. Például a kínaiak, akikkel már a hatvanas években is viaskodtak az oroszok a különböző helyi „baloldali”, „hazafias”, „felszabadító” erők megnyeréséért. És viszonylag korán megjelentek Afrikában a Fidel Castro vezette kubaiak is, akik hol hasznos szolgálatokat tettek a szovjeteknek, hol pedig külön utakat jártak az emiatt háborgó, ám velük szemben eszköztelen moszkvai vezetés nem kis bosszúságára.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
