Csányi Vilmos a járvány következményeiről és a csodavárásról

A járvány egyszerre állítja kihívás elé az emberi populációt és a tudományt. Ha pedig egyszer véget ér, sokkal több maradhat meg új keletű szokásainkból mint gondolnánk.

A Magyar Narancs csütörtökön megjelenő legfrissebb számában Csányi Vilmos etológussal készült interjú olvasható. Részletek a beszélgetésből.

MN: A koronavírus-járvány komoly teszt is az emberi közösségek számára, adaptációs következményekkel. Mennyire vizsgáznak jól az egyes populációk?

Csányi Vilmos: Evolúciós alapon minden vírusfertőzésről úgy gondoljuk, hogy az valamilyen adaptációs következményekkel jár. Amikor még jóval kevesebben voltunk, s jött valamilyen vírus, az elvitte a populáció egy részét – ez egyfajta szelekció. Az emberi szervezet rendkívül komplex, aki átesik egy fertőzésen, de nem hal bele, nem lesz komolyabb baja, annak az anyagcseréje valószínűleg egy picit más, mint azé, aki fiatal kora dacára belehal a fertőzéses betegség okozta komplikációkba. Minden vírus- vagy akár bakteriális fertőzés megváltoztatja egy kicsit azt a génállományt, amellyel az emberiség rendelkezik, de ez evolúciósan akkor működik jól, amikor még csak kevés ember alkotja a populációt. Amikor már sokan vagyunk, akkor egy ilyen járvány sem okoz észlelhető változást. (...)

MN: Bár tavasszal és a második hullámban ugyanaz a járványszituáció, mégis máshogy reagált rá a lakosság Magyarországon és Európában is. Az Orbán-kormány pedig hetekig húzta, hogy határozottabb, drasztikusabb döntésekkel vessen gátat a járvány terjedésének.

CSV: Nehéz ezt most megítélni, azt hiszem, utólag e tekintetben is okosabbak leszünk. Természetesen nem érdemes a gazdaságot tönkretenni, nagyon szép elgondolni, hogy mindenki hazamegy, három hét múlva előjövünk és már senki sem beteg, mert aki az volt, az ennyi idő alatt már meggyógyult és nem is fertőz. Egyébként ritka az olyan eset, amikor nincsenek potyautasok, mindenki fegyelmezetten, tömegszinten ugyanúgy cselekszik. Nem akarjuk, nem szeretjük, nincs kedvünk, lusták vagyunk vagy egyszerűen félreértjük, sajnos ilyen az ember, örüljünk, ha számtalan érdekű, szándékú ember cselekedeteinek az eredője legalább jó irányba mutat. (...)

MN: A vakcinával kapcsolatban kialakult egyfajta csodavárás: jönnek a nyugati, az orosz, a kínai védőoltások, és egy csapásra véget vetnek a járványnak!

CSV: Gondoljuk csak el, 8 milliárd ember van – ha csak a felét be akarjuk oltani, ahhoz is 4 milliárdnyi oltóanyagra lenne szükség. Ez elképesztő mennyiség! Soha egyetlen vakcinakészítő sem számíthatott korábban ilyen keresletre. Az egyik hagyományos vakcinatechnológiában tojásból kell a vírust kitenyészteni. Kérdezem, hol van ehhez sok milliárd tojás és az ezeket feldolgozó vakcinaüzem? Nyilván sokkal jobb megoldás az RNS-vakcina, de ez meg vadonatúj eljárás, nem tudjuk, hogyan reagálunk rá. Itt lesz húszféle vakcina, és eldönthetjük, ki melyiket hajlandó beadatni magának, és azután egy év múlva derül ki, melyek voltak a jó választások. Hagyományos esetben 4–5 év egy ilyen vakcina kifejlesztése – fantasztikus, elképesztő teljesítmény, hogy az RNS-vakcina esetében az ötlettől az első embereknek beadott adagokig mindössze 6 hónap telt el. De ez még nem azt jelenti, hogy száz százalékig megoldja majd a gondjainkat. Abból a 4–5 évből 2–3 év biztosan itt is hiányzik, elég csak a mellékhatások minden gyógyszer esetén hosszan sorjázó listájára gondolni. Biztos jó lesz a vakcina, és én is be fogom adatni magamnak, de százszázalékos biztonságot és hatékonyságot nem ígérhetnek a vakcinák kifejlesztői – teszem hozzá, nem is ígérnek. (...)

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mi lehet a járvány hosszú távú, maradandó társadalmi, gazdasági hatása?

CSV: Az idegenek kerülése és a saját csoport felértékelődése lehet a járvány egyik lehetséges maradandó hatása. A kényszerből elfogadott új szokásokhoz is ragaszkodhatunk majd utólag. Ha tavasszal gyorsan megoldódott volna a járványhelyzet, akkor semmi nem történt volna, de mivel a járványhelyzet vélhetően elhúzódik a jövő év végéig, ez azt jelenti, hogy az új szokásaink már másfél-két évig működnek, és akkor már elképzelhető, hogy meg is maradnak. Most csak néhány emberrel tartunk szorosabb kapcsolatot, akiket beengedünk otthonunkba, és nem félünk tőlük, hogy fertőzhetnek. Megmaradhat ezekhez a szűkebb közösségekhez való kötődés. Hosszú ideig megmaradhat az is, hogy lehetőleg kerüljük az idegeneket. (...)

A teljes cikket elolvashatják a Magyar Narancsban, vagy online, ha előfizetnek a lapra digitálisan!