Ép testben ép lélek, vakmerőség, kitartás és biztos anyagi háttér nélkül botor dolog építkezésbe fogni, de néha még a sok pénz, a hozzáértés és az erős idegek sem mentik meg a fanatikus építkezőt az óhatatlan kellemetlenségektől. Az embertelen nehézségek mellett meglepő, de mégiscsak épülnek új házak. Igaz, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy az újdonsült háztulajdonost - mondjuk a trehány közművesek jóvoltából - saját otthonában üsse agyon az áram.A kiindulópont egyszerű, akár egy matekfeladvány: adott egy általunk agyafúrt módon beszerzett, nagyjából sík felület (telek), amelyre két kezünk munkájával szeretnénk felhúzni egy általában szabálytalan, ámde lakható házat. Feladatunkat már a kezdetekkor megnehezítheti, ha a telek nem teljesen üres, és az ott fellelhető épületmaradványokat nekünk kell eltüntetnünk - általában a sors jutalmának reménye nélkül. A házunk helyén éktelenkedő rusztikus romok célzatos szétverése után visszamaradnak még reciklálható elemek (bontott tégla) és rengeteg redundáns meddő, vagyis sitt, amit valakinek el kell hordania. Ehhez lehetőség szerint konténer szükségeltetik, amit ugye meg kell fizetni: egy forduló egy négy köbméteres konténerrel belekerülhet nyolcezer forintba is, számla persze nincs, az összeget pedig érdemes nagyságrendileg tekinteni, és időközönként korrigálni a folyó inflációs mutatókkal.
Még kér a nép
A baj ott kezdődik, hogy a konténert meg is kell rakni, amihez ember kell, aki nem dolgozik hiába: a modern kubikus napszámértéke fejenként és talicskánként háromezret kóstál (a korrekciós faktorok tekintetében lásd mint fenn), és akkor a tb és az APEH még mindig nem kapott egy vasat sem. Mellesleg a magyar építkezési szokások számbavétele amúgy is kérdésessé teszi kormányunk lakásprogramjának várható sikerét: tapasztalt házépítők szerint a számlakényszer és a szigorú elszámolás révén többet bukik a sikeres pályázó, mint amennyit nyerne a "kedvezményes" hitellel. De ez csupán a finanszírozás zsákutcáit érintő kitérő, egyelőre még ott tartunk, hogy tisztult a tér, és mi szeretnénk építési engedélyhez jutni: ehhez helyszínrajzra, tulajdoni lapra, miegyébre van szükség, továbbá sok nyálra az obligát sokezres illetékbélyegek rögzítéséhez. Az erre következő terveztetés a folyamat egyik legkockázatosabb eleme: az elkérhető munkadíjak a lehető legszélesebb skálán mozognak (a tervező eleve kérheti a teljes költségvetés meghatározott százalékát vagy fix összeget), s akkor még nem beszéltünk a munka minőségéről. A munkadíj mellesleg jelentősen csökkenthető azáltal, ha a megbízó megfelelő cserealappal rendelkezik (megszereli az építész számító-, mosógépét, meggyógyítja feleségét, anyósát, autóját stb.), így néhány tízezerből is meg lehet úszni egy vázlatosabb tervet - a kalákarendszer amúgy a munkafolyamat valamennyi szintjén érvényesülhet. Az engedély és a tervek kézhezvétele után szükséges még egy felelős építésvezető, aki megfelelő szakirányú végzettséggel rendelkezik ahhoz, hogy ne csináljon semmit a továbbiakban - természetesen nem ingyen. Ha időben kapcsol az ember, akkor már a tervezővel megbeszéli a dolgot, s ilyenkor megússza a tervezési díjnak megfelelő összeg újbóli kicsengetésével - ha később kapcsol (előbb fusiban építkezik, és csak azután eszmél), akkor kényszerhelyzetbe kerülhet, amit a szakpopuláció tagjai is könnyen kiszagolnak, ezáltal viszont duplázódhat az összeg.
Nyáron Maligán
A munka későbbi menete szempontjából kulcsfontosságú, hogy az építkező legalább alapfokú, de lehetőség szerint magasabb műszaki-szakmai érzékkel, tudással, ne adj´ isten tapasztalatokkal rendelkezzen - szívni így is fog rendesen, de talán nem akkorát, ráadásul tudásának és képességeinek mértékében jócskán faraghat az összköltségből. Mindent azonban nem tudhatunk, így azután, ha a szükséges tervek és engedélyek beszerzése megvolt, kőművesek után kell néznünk, és kellenek tapasztalt segédek is. A kőművesek viselkedése régóta folklórtéma: az állványról leeső, malterba belealvó, folyamatosan deliráló, közben expresszionista stílben (ferdén) falazó pallér népszerű figurája a posztmikszáthi adomáknak - a gond csak az, hogy a megkérdezettek nyilván torz tapasztalatai rendre megerősítik e kártékony előítéletet. Abban mindenesetre konszenzus van, hogy a kőműves száraz állapotban nem működőképes, mint ahogy az is, hogy nem ez a mércéje szaktudásának és tehetségének. Az arányokon és mértékeken múlik minden, és akkor kifoghatunk egy olyan mestert, akinek fogyasztása, használhatósága és fajlagos munkaköltsége éppen optimális, sőt még Sándor-napon is képes túlélni a kritikus délelőtt tíz órás szakaszhatárt.
Amit reggel raknak
A keretfeltételek megteremtése után kezdődhet a munka, mondjuk a pince helyének kialakításával. Ezt persze lehet kézzel is csinálni - a Panama-csatorna és a Bjelomorkanal kialakításának tapasztalatai alapján e törekvés nem reménytelen, de sok áldozattal jár. Ehelyett jobb markolós munkagépet alkalmazni, s hozzá egy teherautót vagy konténerszállítót. A végösszegeket itt is elemi számtani-mértani feladatok megoldásával kaphatjuk meg: ha egy négy köbméteres konténer használati díja 8000 forint, akkor egy minimális, húsz négyzetméteres, megfelelően mély pince kipucolása magában több mint százezer forint, ez a markoló díjával együtt már vagy 150-200 ezer forint, és ekkor még csak egy kisebb méretű tömegsírhelyhez jutottunk, ami könnyen beomolhat. Hogy meggátoljuk, betont kell venni, ami megint nem két forint, és ráadásul az sem mindegy, mit vásárolunk be. Háztáji körülmények között a közismert híg mixerbetonnal nem lehet mit kezdneni: ha egyszer kiöntötték, szétfolyik, amúgy is pumpa kell hozzá stb. Jobb inkább földnedvességű betont venni, amit kihoznak teherautóval, behordanak talicskával, és a kívánt helyre juttatnak vödörrel és kesztyűfékkel, tudniillik betont dobni tilos, ellenkező esetben az inhomogén fizikai elegy szétmászik. A vödörrel való betonhordás nehézségeit jelzi, hogy 6 köbméternyi beton súlya megvan vagy 18 tonna - ezzel szemben egy vödörbe jó, ha tíz kiló (0,01 tonna belefér), ami ugye testvérek között is 1800 forduló, s ugyanennyi reccsenés deréktájt. A beton ára maga is szélsőséges mértékben változó: nagyobb cégeknél köbméterenként 10 000 fölött is lehet, kisebbeknél akár negyven százalékkal kevesebb, a kiszállítás viszont fix áras, és itt már nem lehet megúszni a számlát sem.
A továbbiakban az sem elhanyagolható szempont, hogy mit érdemes megvenni, és mit kibérelni: betonkeverőt állítólag jobb megvenni használtan (és kellő szaktudással feljavítani), így egy hónapnyi bérleti díjjal több évre megúszhatjuk a további költségeket. Hogy milyen mértékben fontos a kínálati piac szemrevételezése, azt jelzi egyik informátorunk személyes tapasztalata, aki egy betonkeverőbe való azonos típusú csapágypárra 3100 forinttól 18 ezerig terjedő skálán kapott ajánlatokat.
Leomlik estére
Ha a betonalap kész, jön a falazás meg a harminckilós falazóelemek. A munka kihozható néhány tízezerből, erre kerül még néhány speciálisan (sok nyögéssel) mozgatható betongerenda, holmi béléstestek, erre betonkoszorú, s akkor még csak a pincével készültünk el. Ekkor érdemes szétnézni a téglapiacon, ahol megint csak nagy a szórás kínálati árak tekintetében: azonos típus esetén ez harminc százalék is lehet, ráadásul nem érdemes a távoli téglagyáraktól rendelni, mert a szállítás elviszi a különbséget, már ha van: cement esetében például tapasztalat szerint drágább a váci gyárból venni, mint a sarki tüzépestől. A költségekről annyit, hogy egy harminc négyzetméteres, 2,9-es belmagasságú, padlással bővített műhelynél kihozható a munkadíj kétszázezerből, ehhez azonban jön még az anyagköltség, ami ilyen méretnél 2,5 milliónál kezdődik - nagyobb épületnél, állandóan emelkedő árak mellett az összeg lineárisan növekszik. Aki téglát vesz, ne keresse gyermekkori nosztalgiánk tárgyát, a 30 x 7 x 14-es klasszikus darabot (ebből állítható elő a féltégla), mi több, ha megsérül a régi tizennégyes fal, azt már csak bontott anyagból hozhatjuk helyre. Maradnak az új, nagy darab, lyukacsos (30 x 25 x 25-ös) példányok, amelyeknek komoly hátránya, hogy nem felezhetők, és kisebb méretű darabok kifaragása után a maradék óhatatlanul a szemétbe, majd a sitteskonténerbe (az pedig megint pénzbe) kerül.
Nem szólhatok, fiam
Ha mindent felhúztunk, és a fal véletlenül megfelelő szöget zár be az alappal (ez lehetőség szerint csak minimálisan térhet el a 90 foktól), még mindig akad teendőnk, hiszen ajtó, ablak kell a házba. Az ajtó darabja igényeinktől függően kerülhet akciós áron 10-30 ezer forintba, és akkor általában még csak egy gyári hibás, vetemedett, esztétikai funkcióval nem bíró nyílászáróhoz jutottunk, de egy pofásabb külső bejárati ajtó már 80-120 ezret kóstál, és ezzel még csak azt értük el, hogy nem köpnek utánunk a szomszédok.
Ha ezekkel a dolgokkal megvagyunk, jöhet a közművesítés: víz, gáz, villany. Ebbéli erőfeszítéseinket a maguk szerény módján kiegészíthetik az elektromos művek munkatársai is, akik részben maguk sincsenek mindig tisztában a szükséges műszaki szabványok mibenlétével, másrészt monopolhelyzetükkel visszaélve, könnyedén ránk kényszeríthetnek ésszerűtlen és veszélyes megoldásokat, továbbá baromi ronda és drága német kapcsolószekrényeket.
Mint talán érzékelhető volt, az embert, úgy is mint építkező polgárt, célirányos tevékenysége során folyton akadályozzák az erre rendeltetett hivatalos szervek, akiknek kezelése néha nem könnyű feladat, bár nem is reménytelen. Már az önkormányzatok által megadott fix beépítési százalékkal is nehéz minden esetben megbirkózni, bár a terület százszázalékos igénybevétele és minimálként való felhasználása általában nem merül fel a építtetőkben. A kisebb eltérések még elsimíthatók, amit segíthet az is, ha a terület beépítési foka már a bontás előtt is meghaladta az adott mértéket. Aki a jól bevált korrupciós formákban bízna, annak figyelmét fel kell hívnunk arra a szomorú tapasztalatra, hogy nálunk még a megvesztegetési összeg célba juttatásához is kapcsolatok kellenek.
A legravaszabb trükk azonban az, ha sikerül kikerülnünk néhány lépcsőfokot: erre ad remek példát, ha az építkező már ki sem kéri az építkezés hivatalos lezárultát jelző használatba vételi engedélyt. Ez ugyanis egyrészt szintén pénzbe kerül, másrészt az építkezés elméleti és gyakorlati végtelensége a kézenfekvő szimbolikus tartalmakon kívül még azzal a haszonnal is jár, hogy a soha el nem készülő ház után (és ezt mutatják például a görög vagy tunéziai tapasztalatok is) az önkormányzat hiába is próbálná beszedni az ingatlanadót.
Barotányi Zoltán
