A közös ős: Rudi, Gabi meg a többiek

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/13. (03. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A családfakutatás divatos, ám nem veszélytelen foglalatosság. Problémát okozhat többek között, hogy olyan ősök rejtőznek a tiszteletre méltó ágak közt, akikre a legkevésbé sem voltunk felkészülve. A worchesteri püspöki lakba is beütött a ménkű az 1860-as években, és a püspöki feleség az anekdota szerint így fordult urához: "A majmoktól származni! Reménykedjünk, hogy ez nem igaz, vagy ha mégis, akkor imádkozzunk, hogy csak minél szűkebb körben váljék ismertté."

A családfakutatás divatos, ám nem veszélytelen foglalatosság. Problémát okozhat többek között, hogy olyan ősök rejtőznek a tiszteletre méltó ágak közt, akikre a legkevésbé sem voltunk felkészülve. A worchesteri püspöki lakba is beütött a ménkű az 1860-as években, és a püspöki feleség az anekdota szerint így fordult urához: "A majmoktól származni! Reménykedjünk, hogy ez nem igaz, vagy ha mégis, akkor imádkozzunk, hogy csak minél szűkebb körben váljék ismertté."

A derék asszonyt Charles Darwin kutatásainak hírlapi interpretációi izgatták fel. Akkoriban az állatfajokat magától értetődő módon állandóknak és változatlanoknak tekintették, így értelemszerűen adódott az ember elhatárolása az állatvilágtól. A természetes szelekción alapuló evolúció felismerése nyilvánvalóvá tette, hogy az új fajok születése természetes jelenség, a köztük lévő hasonlóságok pedig sokszor (igaz, nem mindig) a közös eredet nyomai. Szembe kellett nézni azzal, hogy az ember és az emberszabású majmok közti morfológiai hasonlóságok sem a véletlen művei, hanem a közös eredet bizonyítékai.

Márpedig a

közös eredet

valaha élt közös őst is jelent. Ma, a molekuláris biológia korában már természetesnek vesszük, hogy a fajok egy tőről fakadnak, de a múlt században ennek még a lehetősége is kulturális sokkot okozott. Némileg érthetetlen, de a mai napig a majomrokonság a darwini elmélet botrányköve, pedig éppúgy rokonai vagyunk a halaknak vagy éppen az élesztőgombáknak is. Csak éppen a halakkal közös ősünk 350 millió éve élt, az élesztőgombákkal közös pedig jó másfél-kétmilliárd éve. De megemlíthetjük azt is, hogy van egy bizonyos DNS-szakasz (a H4 hisztongén), amely gyakorlatilag azonos bennünk és a borsóban, ékes bizonyítékaként a valamikori közös eredetnek.

Kétségtelen, hogy ha megjelenne előttünk a közös ős, azt a mai kategorizálásban a majmokhoz sorolnánk be. Ez azonban, ha ez valakit megnyugtat, nem jelenti automatikusan azt, hogy majmok lennénk, mint ahogyan nem vagyunk halak, élesztőgombák, borsók sem. Mindenesetre kezdetben még a kutatókban is élt némi idegenkedés a majomrokonságtól, és ezért igyekeztek a szükségszerű közös őst mint valami fekete bárányt a minél távolabbi múltba helyezni. A hiányos és töredékes fosszilis maradványok tendenciózus elemzése végül a hatvanas évekre arra a helytelen eredményre vezetett, hogy az emberszabású majmok közeli rokonai ugyan egymásnak, de az ember nékik igen távoli atyafiuk. Kényelmes és megnyugtató megoldás volt ez.

Aztán 1967-ben jött Vincent Sarich a Berkeleyről, és minden másképpen lett. Sarich a főemlősök genetikai hasonlóságát vizsgálta a vérfehérjéik által egy kontrollállatban kiváltott immunreakcióik összehasonlításával. (Akkoriban a DNS-t magát még nem tudták ehhez közvetlenül vizsgálni, csak az általa kódolt fehérjéket.) Minél nagyobb a különbség az immunreakcióban, annál nagyobb a különbség a DNS-en, tehát annál több idő telt el a közös ős óta. Sarich azt az eredményt kapta, hogy a gorilla, a csimpánzok (közönséges és törpecsimpánz) és az ember még 4-8 millió évvel ezelőtt is egyazon faj volt.

Hihetetlen eredmény volt,

amit annak rendje és módja szerint nem is hitt el senki. A nyolcvanas években már magukat a DNS-szekvenciákat is össze tudták hasonlítani, és a hihetetlen eredményekről kiderült, hogy igazak: a gorilla 6-7, a csimpánzok 5-6 millió éve váltak el az emberhez vezető ágtól. Ez a fosszilis leletanyag teljes újraértelmezéséhez vezetett.

Ekkor kerültek a figyelem középpontjába az eredendően afrikai Dryopithecus nemzetség kései európai fajai, amilyen többek között Rudi, azaz a Rudapithecus hungaricus. Ma már ezen fajok egyikében - talán éppen a Rudapithecusban - látjuk a gorilla, a csimpánzok és az ember utolsó közös ősét.

Rudi és a múlt nyáron megtalált, vele azonos fajba tartozó Gabi eléggé csenevész termetű volt. Nyoma sem volt bennük kései utódaik, de kiváltképp a gorilla robusztusságának, termetük alig érhette el a 130 centit, súlyuk a 20-30 kilót. (Ebből is látszik, hogy az emberszabásúak közül még leginkább a csimpánz tartotta a súlyát, a többi idomtalanul terebélyes lett.) Az akkoriban már erősen kiédesedő Parathetys-tenger partjának mocsaraiban élt, cipruserdők mélyén. Nem ő volt az egyetlen majomfaj a vidéken, és semmi jel nem mutatott arra, hogy egyszer majd személyünkben ilyen előkelő pereputtya lesz. Remekül mozgott a fán, kis súlyából adódóan ki tudta használni a vékony ágakat is. Teljes életét

a fákon töltötte,

az ágakon kapaszkodó négylábú járása nem maradt fenn kései leszármazottainál: a csimpánz és gorilla csuklójárása is későbbi fejlemény, az ember pedig, mint ismeretes, szeret két lábon, három gyerekkel, négy keréken közlekedni. Szigorúan vegetáriánus volt, kizárólag gyümölcsöket és puha növényi táplálékot evett, még a magvakat és a faleveleket is kerülte.

A tavalyi lelet, azaz Gabi óta az arcát is meg tudjuk rajzolni. Hagyományos majomarcot kell elképzelnünk, talán inkább csimpánz-, mint gorillaszerűt. Mikor ezzel megvagyunk, sürgősen tüntessük el róla azt a brutális szemöldököt, amely minden képregényrajzolónál a majomarc integráns része, majd a szemeket helyezzük kicsit lejjebb, közelebb a szájhoz. ´ a Rudapithecus hungaricus személyesen.

Hogy mi lett vele, nem tudjuk. Ez valódi talány. Nemcsak a Rudapithecus, de egyetlen Dryopithecus-faj leszármazottját sem ismerjük i. e. 8 000 000 után. Maguk a rudabányai leletek is 10 millió évesek. Életterük megszűnt, átalakult, majmaink pedig eltűntek a fiatalabb fosszilis leletanyagból. Nem halhattak ki, hiszen itt vannak a múzeumokban az i. e. 4 400 000-től kezdődő ősemberleletek, meg hát itt vagyunk mi, emberek.

Vagy ez is csak képzelődés? ´sünk 8 millió éve tényleg kihalt?

Szalai Tamás

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/13. (03. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...