Magyar Narancs: Magyarország 1944. március 19-i német megszállása utáni hónapokban megkezdődött az izraelita vallású, illetve zsidónak minősített magyar állampolgárok gettóba zárása, majd deportálása Auschwitz-Birkenauba. Összesen mintegy 440 ezer embert vagoníroztak be. Három hazai gyűjtőtáborból – Szegedről, Szolnokról és Debrecenből – 15 ezer deportált a Bécs melletti Strasshofba került.
Molnár Judit: Kezdjük egy kicsit korábbról. A német megszállással Horthy Miklós kormányzó lemondott közel 800 ezer magyar állampolgár életéről. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ezeket az embereket a halálba küldik. Hitler már az 1943-ban Kleßheimben folytatott tárgyalásukon egyértelművé tette a kormányzónak, hogy a deportálás megsemmisítést jelent. A megszállás utáni koronatanácson Horthy mondta ki, hogy eddig nem engedte a zsidók lemészárlását. Majd ezek után a helyén maradt, kinevezte miniszterelnöknek Sztójay Dömét, és az új kormánynak szabad kezet adott a zsidókérdés megoldására. Ekkortól százas nagyságrendben gyártották a zsidóellenes rendeleteket. Közben Budapestre érkezett az Eichmann-különítmény (Sondereinsatzkommando) azzal a céllal, hogy tanácsadóként megszervezze a deportálást. Az újabb kutatások szerint a számuk, az adminisztratív állományt is beleszámolva, mindössze százötvenre volt tehető. Világos, hogy ilyen kevés ember nem tudta volna lebonyolítani a deportálást. Ezért kell hangsúlyozni, hogy a németek a teljes magyar közigazgatási és közbiztonsági szervezeti hálózatra támaszkodhattak. De nem csak rájuk. Vagyis nem csupán a rendőrökre és csendőrökre, az állam- és közigazgatásban dolgozókra, hanem a tanárokra, az orvosokra, a bábákra, a muzeológusokra, a könyvtárosokra is. Így közel 200 ezer ember – jelentős részük közalkalmazott – segítette a zsidóellenes rendeletek végrehajtását. Voltak, akik a deportáltak vagyonát leltározták, mások motoztak, a mérnökök pedig a gettókat tervezték.
MN: A magyar történetírás sok hiányosságot pótolt az 1970-es, 1980-as évektől, és idetartozik a hazai holokauszt feltárása is. Strasshof miért került ilyen későn a kutatás látóterébe?
MJ: Tudtunk erről a fejezetről, de ténylegesen nem volt strasshofi kutatás. A szegedi, szolnoki, debreceni gettósítással és deportálással foglalkozó kutatók szembesültek azzal a ténnyel, hogy ezekből a városokból bizonyos vonatok nem Auschwitzba, hanem Strasshofba mentek. A bécsi kollégák pedig az ott dolgoztatott magyar zsidók történeteivel találkoztak. Természetesen felmerült a kérdés bennünk: miért Strasshofba, és miért csak a szegedi és debreceni csendőrkerületekből?
Eredendően minden zsidó végállomása Auschwitz volt. De történt közben valami. Bécs polgármestere 1944. június 7-én levélben Ernst Kaltenbrunnerhez, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetőjéhez fordult, jelezve, hogy óriási munkaerőhiánnyal küzd a város – a férfiak a fronton harcoltak –, és „emberanyagot” kért. Kaltenbrunner a hónap végén válaszolt Hanns Blaschke polgármesternek, hogy 12 ezer embert átirányít Strasshofba (vasúti csomópont közvetlenül Bécs mellett – B. P.), akiknek nagyjából a 30 százaléka munkaképes. Ezzel párhuzamosan a cionisták Budapesti Mentőbizottságának egyik vezetője, Kasztner Rezső Eichmann-nal tárgyalt. Kasztner a deportálástól akart megmenteni embereket. Eichmann a megkeresésre csak június közepén reagált pozitívan, s vélhetően Kaltenbrunnertől kapott utasítást; tájékoztatta Kasztnert, hogy néhány szerelvény mehet Strasshofba. Meglepő, hogy a 12 ezer fő helyett kétszer 15 ezer emberben állapodtak meg. A fele fővárosi, a másik fele vidéki zsidó lett volna. Nem tudjuk, hogy ebben az alkudozásban – már a létszámot illetően – Eichmann önhatalmúlag döntött-e, de ez tűnik valószínűnek. Alku tárgya is lehetett Kasztner felé annak a lehetőségnek a lebegtetése, hogy még több deportált elkerülheti a megsemmisítő tábort, amiért cserébe pénzt és egyéb értékeket követelhettek a nácik.
MN: Miért csak a szegedi, a szolnoki és a debreceni gyűjtőtáborokból kerültek az elhurcoltak Bécsbe?
MJ: A kassai, a két észak-erdélyi, valamint a miskolci és a székesfehérvári csendőrkerületekből a deportáltakat már kiszállították, vagy éppen úton voltak Auschwitzba. Közben Kasztner abban reménykedett, hogy a miskolci és a székesfehérvári csendőrkerületekből induló néhány szerelvény útvonala még megváltoztatható. Mire megszületett a németek döntése, már a negyedik deportálási zónából (a szegedi és a debreceni csendőrkerületek – a szerk.) készültek Auschwitzba indítani a vonatokat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
