A drogkérdés sokáig a közös európai politika mostohagyermekének számított, s csupán a 80-as évek közepén indult meg a multilaterális szintû együttmûködés a tagállamok között. 1985-86-ban, az Európai Parlament által létrehozott Stewart-Clark Bizottság volt az elsõ kísérlet az önálló európai drogpolitika arculatának kialakítására. Nem mintha túl tág mozgástér kínál-kozott volna: az ENSZ 1961-es, 1971-es majd 1988-as konvenciói ugyanazt a modellt (a drogjelenség visszaszorítása kereslet- és kínálatcsökkentés útján) írják elõ a tagállamok számára. De a 80-as években az AIDS elterjedése az intravénás drogfogyasztók körében rádöbbentette az európai államokat, hogy a büntetõjogi és pszichiátriai eszközök nem elégségesek a közegészségügyi katasztrófa elhárítására: a 90-es években rohamosan terjedtek az ún. ártalomcsökkentõ módszerek (tûcsere, metadon, belövõszobák stb.), ám ezek évrõl évre kiváltják az INCB (az ENSZ drogkonvencióinak betartása felett éberen õrködõ bizottság) éles kritikáját. Úgy vélik: Európa letért az ENSZ-konvenciók által meghatározott útról. Az európai "narkodiplomácia" azonban a kilencvenes évek második felétõl egyre határozottabban hallatja hangját a nemzetközi kábítószerügyi fórumokon, amelyeket addig az amerikai prohibicionizmus monoton litániái uraltak. Az ártalomcsökkentést 1998 után számos ENSZ-szervezet - a hatékonyságot alátámasztó tudományos bizonyítékok súlya alatt meghajolva - hivatalos ajánlásai közé fogadta.
Csúfos kudarc
1999-ben Helsinkiben az Európai Bizottság elfogadta az EU egységes akciótervét (2000-2004), amely hat célkitûzést tartalmazott az elkövetkezõ öt évre: 1. jelentõsen csökkenteni kell a drogfogyasztást; 2. jelentõsen csökkenteni kell a droggal kapcsolatos közegészségügyi veszélyeket; 3. jelentõsen növelni kell a kezelt drogosok számát; 4. jelentõsen csökkenteni kell a kábítószerek kínálatát; 5. mérsékelni kell a droggal kapcsolatos bûncselekmények számát; 6. csökkenteni kell a pénzmosást és a prekurzorok kereskedelmét.
A dublini konferencia, amelynek egyik célja az volt, hogy a helsinki akcióterv eredményeit áttekintse, megállapította, a stratégia csúfos kudarcot vallott, egyik célterületen sem volt képes teljesíteni a várakozásokat. A szakemberek többségét természetesen nem lepte meg ez az eredmény, hiszen nyílt titoknak számít, hogy a kereslet- és kínálatcsökkentés módszere évtizedek óta sikertelenül mûködik világszerte. Az amerikai Rand Corporation kutatóintézet elemzése szerint a kínálatcsökkentés sikeréhez például arra lenne szükség, hogy a forgalomba kerülõ illegális drogoknak legalább 75 százalékát lefoglalják a hatóságok, ezzel szemben a hivatalos ENSZ-adatok szerint is például a heroinnak mindössze kb. 20 százaléka "kerül elõ", a 2000-ben Brüsszelben tartott EU-s kannabiszkonferencia pedig megállapította: a szigorú büntetõpolitika alapvetõen nincs hatással a kannabiszpiacok és -fogyasztók számának alakulására. Mindezek alapján jogos elvárás, hogy a "bizonyítékokon alapuló" politizálást hirdetõ, pragmatikus EU felülvizsgálja az eddigi drogpolitika fundamentumait.
Csakhogy Európában korántsem beszélhetünk egységes európai drogpolitikáról. Bár a legtöbb tagállam az ártalomcsökkentõ módszereket a hivatalos drogpolitika pillérévé tette, eltérõek a vélemények a büntetõjogi eszközök alkalmazásának és az ún. könnyûdrogok (értsd: kannabiszszármazékok) megítélésének terén. A skála a kannabisz kvázi legális árusítását engedélyezõ Hollandiától a lakosságot kényszerdrogtesztekkel zaklató szigorú Svédországig terjed, ezért az uniós drogkonferenciák és egyéb fórumok inkább parázs vitákat eredményeznek, nem pedig párbeszédet. Nem volt ez másképpen Dublinban sem. Az ENCOD (a drogreformért küzdõ uniós civil szervezetek koordinációs egyesülete) vezetõje, Joep Oomen már az elsõ szekciók egyikén felvetette a "drogellenes háború" leállításának gondolatát. "Én voltam az egyetlen résztvevõ, aki fundamentális változást javasoltam a drogpolitika logikájában, tehát hogy manõverezési teret kell biztosítani az olyan politika számára, amely nem a tilalmon alapul" - mondta, de egyes államok (fõleg Svédország, Franciaország és Németország) delegáltjai leplezetlen ingerültséggel fogadták a felszólalását, az amerikai "megfigyelõ" pedig csupán annyit jegyzett meg: "son of a bitch".
Tervek, álmok
Nem csoda, hogy a konferencia által elfogadott drogstratégia nem hozott "fundamentális" áttörést, igaz, egyes elemei progresszív elõrehaladást mutatnak a korábbihoz képest. A tagállamok delegáltjai ezúttal "szerényen" csupán négy célkitûzést (természetesen ismét a kereslet- és kínálatcsökkentéssel az élen) fogalmaztak meg az elõzõnél hosszabb, 2005-2012 közötti idõszakra. Az ártalomcsökkentés hivatalosan is az EU drogstratégiájának részévé vált, ezenkívül sok szó esett a "bizonyítékokon alapuló drogpolitika" szükségességérõl. Ez kétségtelenül az elbizonytalanodás jele. Mint amikor a szocializmusban a vezetõk elbizonytalanodtak az ötéves tervek sikerében, és hosszabb távú, óvatosabb célkitûzéseket fogalmaztak meg anélkül, hogy a szocializmus alapelveit megkérdõjelezték volna. Az éles szemû megfigyelõk már akkor is látták, hogy nem a tervek ütemezésével vagy végrehajtásának módszereivel van a gond, hanem magával az alapeszménnyel. A drogfogyasztást ugyanis nem lehet csak úgy, felülrõl "megszüntetni".
Sárosi Péter
