Pedellus: A Harmadik Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szemináriumod évek óta az egyetlen ilyen jellegű óra az ELTE bölcsészkarán. Milyen történészi felfogást képvisel a szeminárium?
Szívós Erika: Ha irányzathoz kellene kötnöm, akkor a "mindennapi élet története" fogalmat használnám a németeknél szokásos Alltagsgeschichte elnevezés alapján. Ennek a megközelítésmódnak az a lényege, hogy olyan emberek szempontjából vizsgálja a történelmet, akik nem részesei a hatalomnak, nincs befolyásuk a nagy eseményekre, sőt általában szenvedő alanyai azoknak. Ez az irányzat ma már rendkívül népszerű szerte Európában, és különböző neveken - mikrotörténelem, történeti antropológia - számos ország történetírásában jelen van. Maguk a németek különösen gyakran alkalmazzák a Harmadik Birodalom esetében, volt tehát mire támaszkodnom. Magyarországon még alternatív megközelítésnek számít, mivel a kronologikus rendben oktató történelem tanszékek többségének profiljába már csak mennyiségi okokból sem fér bele egy ilyen aprólékos módszer alkalmazása.
P: Milyen módszereket használ a mikrotörténész?
SZE: A legalapvetőbb probléma, hogy mennyire általánosítható az egyes ember élettörténete. Soha nem lehetünk benne biztosak, hogy akivel foglalkozunk, az éppen tipikus vagy rendhagyó eset. Eredeti kutatási területemen, a századfordulós Magyarország kultúrtörténeténél is arra törekszem, hogy rávegyem a diákokat, értsék meg a kényszereket, játékszabályokat és -lehetőségeket, amik között a kor átlagemberének mozognia kellett. Ez gyakorló történészként sem könnyű, diákként pedig - kellő ismeretek híján - még nehezebb. A megértés útja a nácizmus esetén is az elsődleges forrásokon keresztül vezet: naplók, visszaemlékezések, interjúk és egyéb személyes jellegű források olvastatásával.
P: Rá lehet még venni a diákokat több száz oldalnyi forrás elolvasására? Sokak szerint ez egyre kevésbé lehetséges.
SZE: Ezen egy egyszerű gyakorlati fogás is sokat segít: az olvasmányokat, akár fénymásolt formában, le kell adni a könyvtárban. Ez még mindig nem teljesen általános, pedig ha nem kell pluszköröket futni a könyvekért, akkor a dolog a mai diákokkal is beválik. Azt gondolom, hogy a bölcsészkaron egyre inkább az értelmiségi lét alapkészségeit tanítják. Nem várható el ugyanaz, ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt, de egyértelművé kell tenni, hogy vannak bizonyos követelmények, amikről nem mondunk le. A tanári igyekezetet, a hallgatóbarát hozzáállást szerintem méltányolja a diákok többsége.
P: Miért pont ebben a témában vált népszerűvé a mikrotörténeti megközelítés? Azt hihetnénk, a náci Németország nem sok teret hagyott az individuumnak.
SZE: Egy ilyen órának éppen az a célja, hogy megmutassa: valójában ebben a korban is nagyon sokféle cselekvési lehetőség létezett. A kulcskérdés az egyéni döntés szabadsága: hogy mennyire tudta a kisember kihasználni a hatalom repedéseit. Még a náci rendszerben is nagyon tág tere nyílt az egyéni cselekvésnek, és sok apró helyzetben szabadon választhattak az emberek. Az órán számos "szereplő" életét vizsgáljuk meg a Göring villáját berendező, majd theresienstadti fogolyként zsidó gyerekeket mentő Mausi von Westerode bárónőtől az ostoba, átlagos, munka nélküli SA-keretlegényen át az Auschwitzot túlélő Primo Leviig. Fontosnak tartom szembesíteni a diákokat azzal, hogy a náci rezsim évtizedeit is nagyon sokféle módon lehetett átélni.
P: Németországban évtizedek óta heves vita folyik az átlagnémet felelősségéről.
SZE: A háború után az egész korszakot hajlamosak voltak feketén-fehéren megítélni és démonizálni. A kollektív bűnösség gondolata egyébként nemcsak a kívülállókra, a nem németekre volt igaz, hanem a háború utáni német generációkra is. A következő nemzedék tagjai keményen kérdőre vonták a szüleiket: "Te miért nem tettél valamit? Miért hagytad, hogy ez megtörténjen?" Ez a radikális hozzáállás a háború után egy időre lehetetlenné tette a párbeszédet szülők és gyerekek között, és a probléma így sokáig feldolgozhatatlan maradt. Az az egyénközpontú megközelítésmód, amit én alkalmazok, éppen azt szolgálja, hogy a tényleges adottságok ismeretében ítéljük meg, hogy az általunk közelről tanulmányozott emberek miben vétkeztek. A morális problémát mindig is fontos mozzanatnak tartottam: egy ilyen extrém korszak esetén az embernek muszáj újra és újra feltennie a kérdést: "ebben a helyzetben én mit csináltam volna?" Természetesen ezen az órán nem a főbűnösökkel foglalkozunk, és nem is a kritikai értelmiség azon részével, mely lelkiismereti vagy egzisztenciális okokból emigrálni kényszerült.
P: Hogy reagálnak a diákok, senkit nem sértett ez a szemlélet?
SZE: Nem éreztem soha, hogy bárki rossz néven vette volna ezt a hozzáállást. Egyrészt részletesen megismerjük az áldozatok, a holokauszt üldözötteinek élményeit is, másrészt kiderül, hogy végső soron azok is áldozatokká válhattak, akiket a rendszer szándékosan nem diszkriminált. Akinek egy fanatizáló, kíméletlen ifjúsági szervezetben elvették a gyerekkorát, és végül kamaszként kihajtották a frontra, vagy aki elvesztette a családját az összeomlás során, szintén a rendszer áldozata. Mikor elindítottam az órát, inkább holokauszttagadók, szélsőjobboldaliak, relativizálók felbukkanásától tartottam, erre azonban az elmúlt évek során nem volt példa. Tisztában vagyok vele, hogy a jelenség létezik a bölcsészkaron, és fel vagyok készülve a jelentkezésére, de azért örülök, hogy engem eddig elkerült. Mindenesetre arra törekszem, hogy olyan légkör alakuljon ki az órákon, amiben az objektivitás egy nagyon egyértelmű morális állásfoglalással párosul - így talán az érintettek is megérzik, hogy nem állhatnak elő a rögeszméikkel. Az én tanári feladatomat különösen érdekessé és nehézzé teszi, hogy olyan diákokat tanítok, akiknek nincs semmilyen saját tapasztalatuk egy totalitárius vagy akár csak nem demokratikus rendszerről. 'k már nem ismerik a hatalommal kötött apró kompromisszumok technikáit, a "kis engedmények" világát.
P: Évek óta népszerű az a szeminárium, ahol meg lehet ismerkedni a korszak német filmjeivel. Senki nem fogta fel ezt náci propagandaként?
SZE: A nemzeti filmarchívumtól kapjuk a filmeket. Egyetlen érzékenyebb pont volt, a Jud Süss című hírhedt antiszemita propagandafilm, ahol írásban kellett nyilatkoznom arról, hogy csak zárt körben, oktatási célból vetítem, megfelelő bevezető előadással. De általában is az a célom, hogy a filmeket elhelyezzem a történelmi kontextusban. A propaganda egy látszólag ártalmatlan játékfilm keretei között is jelentkezhet. Ilyen szempontból a Jud Süssnél kevésbé egyértelmű alkotások még tanulságosabbak. Az ideológiai üzenetek a legtöbb esetben könnyen kódolhatók, a manipulatív fogások, technikák felismerése talán kevésbé. Azt is fontosnak tartom, hogy bizonyos híres-hírhedt, de valójában kevesek által látott alkotások, mint Leni Riefenstahl filmjei, a maguk közvetlen valójában eljuthassanak a diákokhoz, és saját benyomásuk alapján dönthessenek arról, mennyiben náci propagandafilm például az Olimpia. A sok sztori után ez izgalmas találkozás szokott lenni.
P: Fő kutatási területed az Osztrák-Magyar Monarchia társadalom- és kultúrtörténete. Milyen szálak vezetnek innen a weimari Németország és a náci korszak felé?
SZE: A századfordulós osztrák-magyar kultúra számos nagy alakja folytatta az első háború után Németországban a pályafutását. A Tanácsköztársaság résztvevői közül sokan emigráltak, főleg a képzőművészek, de Lukács Györgyöt is említhetném. Másokat, például Balázs Bélát vagy Moholy-Nagy Lászlót, az a friss, pezsgő, modern szellemi élet vonzotta, ami a 20-as években egész Közép-Európában egyedülálló volt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a korábban Bécs-központú osztrák-magyar kultúra súlypontja ekkoriban Berlinbe helyeződött át. Ezeknek az életpályáknak a kutatása törvényszerűen vezetett el a harmincas évekhez. A másik késztetés a Soros Alapítvány által fenntartott Open Society Institute-tól érkezett, mely kiírt egy pályázatot új szemléletű egyetemi kurzusok kidolgozására. Korábban az Egyesült Államokban egy doktori program keretében foglalkoztam a 20. századi német történelemmel, így nem voltam teljesen idegen ezen a területen. A filmes órát Sándor Tibor filmtörténész segítségével indítottam el.
P: Másként tekintesz ezeknek az ismereteknek a birtokában a nácizmusra, mint korábban?
SZE: Az egyéni történetek az én szemléletemet is megváltoztatták. Döbbenetes, hogy mennyi "atipikus" dolog létezett ebben a korban. Bár hajlamosak vagyunk ezt hinni, valójában egyetlen totalitárius rendszer sem tökéletesen monolit. A náci rendszer minden igyekezete ellenére sem volt képes arra, hogy teljesen kontrollálja az emberek magánéletét. Sokan olyankor is szembe tudtak szállni a hatalommal, amikor mai fejjel azt gondolnánk, hogy ezt nem tehették volna meg. Elbűvöl, ahogy a választás szabadsága a lehető legváratlanabb, reménytelennek tűnő pillanatokban is képes felbukkanni.
