A tízes-húszas évek orosz forradalmárművészei által vizionált utópia ma már inkább disztópia benyomását kelti, ők viszont rendületlenül hittek annak a reménybeli folyamatnak a sikerében, amely "...a piszmogó embertől a gép költészetén át a százszázalékosan elektromos emberig vezet". Az idézet a petrográdi Neurológiai Intézet volt hallgatójától, a már régebb óta hangköltészettel, később pedig híradófilm-készítéssel foglalkozó Gyenyisz Kaufmantól, művésznevén Dziga Vertovtól származik, aki A Donyec-medence szimfóniája című filmjéhez használta föl az általa rögzített hétköznapi hangokat és zajokat. Ennek az ember-gép fixációnak az intézményi lecsapódása volt a Moszkvában 1920-ban létrehozott Központi Munkaintézet, ahol a munkások és a gépek minél szorosabb együttműködését kutatták a biológia és a mérnöki munka szintézisének megvalósítása érdekében, lelkes és széles körű társadalmi érdeklődés mellett. Az intézet részévé vált a Projekciós Színház is, amely azt a törekvést hordozta a nevében, hogy a művészi tevékenység célját többé ne a megvalósult műalkotásban, hanem az ennek létrehozásához alkalmazandó módszerek tökéletesítésében és felmutatásában lássa meg a művész és a műélvező. Ennek érdekében a színpadi mozgást is elemeire bontva igyekeztek analizálni, az egy helyben álló ember által elérhető távolságot tekintve zenei kölcsönfogalommal "oktávnak" mint kiinduló egységnek.
