Harminc évig szolgálták Amerikát és a világot az űrsiklók, de közel a búcsú: a végső küldetést teljesítő Atlantis egy piruettmanőver nyomán sikeresen összekapcsolódott a nemzetközi űrállomással. Utódát - ideiglenesen - Szojuznak fogják hívni.
A hetvenes években kibontakozó, de még a Holdra szállás előtt, 1968-ban elindított űrsiklóprogram (végső terveit 1972. január 5-én hagyta jóvá Nixon elnök!) az egyik legígéretesebb kezdeményezés volt az űrkutatás történetében. Az első ízben (s még nem a végleges formában) 1977-ben kipróbált űrjárművek sokat ígértek, s végül sokat is adtak - még ha az anyagiakban és a mindennél drágább emberéletben mért költségek nagyobbak voltak is a vártnál. Az űrsiklók kivételes konstrukciójuk révén egyesítették magukban a hagyományos rakéták, űrhajók és repülőgépek jellegzetességeit. Ezek a járművek saját hajtóművel is rendelkeznek, ám főként két bivalyerős, kategóriájában világrekorder, szilárd üzemanyag-meghajtású segédrakéta (Solid Rock Booster - SRB) segítségével lövik ki és állítják őket föld körüli pályára. Jellemző, hogy ez utóbbi, a felszállás során leváló, amúgy is bitang drága egységeket rendre kihalásszák az óceánból, és újra feltöltik üzemanyaggal, hogy a következő úton megint felhasználják őket. Kárba elvileg csak a főhajtóművet tápláló, jellegzetesen rozsda- vagy narancsszínű külső üzemanyagtartályok vesznek, melyekben a folyékony hidrogén üzemanyagot meg a szintén folyékony oxigént tartják. (Az űrben levegő híján a hidrogén se égne el magától.) Ezekből a felszállás során szépen elhasználódik a nafta, ám még mielőtt ez teljesen bekövetkezne, az űrsikló főhajtóműve (Space Shuttle Main Engine - SSME) leáll, a tartály leválik, és szépen darabokra esik (részben el is ég), mielőtt belepottyanna az óceánba.
Dologidő
Az efféle járművek leszállása még izgalmasabb. Szerepet kap egy föld körüli manőverező hajtómű, mely a Föld forgási irányával szemközt küldi a járművet, hogy fékeződjön, és a sebessége is csökkenjen, s kötelező menüpont egy másodpercenként 3 kilométeres sebességű siklórepülés. Földközelben azután a fékezőernyők is kinyílnak, melyeket 110 kilométer/órás iramnál oldanak le.
Az űrsiklót afféle "banális" munkákra tervezték. A Nemzetközi Ûrállomás személyzetének időnkénti cseréje, a szükséges utánpótlás, étel-ital, valamint a pótlásra és kiegészítésre szolgáló állomáselemek (kozmikus talpfák) helyszínre fuvarozása, műholdak pályára állítása, továbbá a szükséges kísérletek, mérések és egyéb tudományos balgaságok végrehajtása alacsony föld körüli pályán. Összesen hat ilyen jármű épült meg, és közülük öt el is jutott az űrbe: a kísérleti célokat szolgáló, ennélfogva védő hőpajzs és saját motor nélkül szolgáló Enterprise mellett az Atlantis, a Columbia, a Challenger, a Discovery és az Endeavour nevét jegyezhette meg az emberiség - némelyikét sajnos a kelleténél is alaposabban. A járművek veszteségaránya is kimagaslónak bizonyult. A Challenger 1986-os, felszállás közben bekövetkezett katasztrófájáról (a bal oldali SRB szigetelési hibái miatt az űrsikló a fellövés utáni 73. másodpercben darabokra szakadt) utóbb azt hitték: még egyszer nem ismétlődhet meg. Ám a Columbia 2003-ban, ezúttal visszatérés közben történt tragédiája (amit még a felszállás közben, az említett külső üzemanyagtartályról leszakadó szigetelőhab okozott azáltal, hogy felsértette a Columbia szárnyának landoláskor kulcsfontosságú belépő élét) még tovább növelte a veszteséglistát. 13 amerikai és egy izraeli űrhajós veszett oda az űrrepülések történetének két legsúlyosabb balesetében, ami mindenképpen sok - a 115 küldetést és a 852 űrbe juttatott utast és személyzetet figyelembe véve pláne az. Persze nem is ebben a világban élnénk, ha a legsúlyosabb kritikák - a biztonsági hiányosságokból adódó reális kockázatok mellett - nem a mocskos anyagiak miatt érték volna az űrsiklóprogramot. Ennek összköltsége már 2005-re elérte a 145 milliárd dollárt - a végső mérleggel alighanem várnunk kell, hiszen az utolsó küldetés még le sem zárult, de a teljes számla biztosan meghaladja majd a 180 milliárdot.
Bérhajósok
Ha már az utolsó küldetésnél tartunk: az Atlantis 1985. október 3-án lépett először szolgálatba, pénteken kezdődött 12 napos útja pedig a 33. a sorban. Ezúttal csak négyfős személyzetet visz magával, elvégre egy esetleges kisegítő mentés feladatát már egy Szojuz űrhajó látná el. A szokásosnál visszafogottabbra tervezett program magában foglal egy könnyed űrsétát, s tesztelik az ember részvétele nélküli, robottal végrehajtott üzemanyag-feltöltést - ez merőben fontos bizonyos szatellitek életben tartásához, amivel persze elodázható a költséges pótlás, és lassabban gyarapszik az űrszemét is.
Ha mindez kész, s a jármű és legénysége szerencsésen visszatért, az Atlantist is kivonják a forgalomból, miként sorstársaival, a Discoveryvel és az Endeavourrel történt ebben az évben. Ezt követően a NASA-nak egy ideig nem is lesz saját, személyszállításra alkalmas járműve - a Nemzetközi Ûrállomás legénységének cseréjét orosz Szojuz rakétákkal oldják meg, a szükséges és hasznos holmikat pedig a szintén orosz Progresz, az európai ATV és a japán HTV teherűrhajókkal juttatják fel. De nem kell aggódnunk, dolgoznak a pótláson: már tesztelik az ember szállítására is alkalmas Dragon típusú, a böhöm űrsiklónál jóval kisebb méretű űrjárművet, melyet a Falcon-9 fedőnevű rakéta fog föld körüli pályára juttatni - a tervek szerint már 2013-ban.
Mindezt a NASA egy előnyösnek tűnő kontraktus révén kiszervezte a privát szektorba (konkrétan egy Space-X nevű céghez), ami jelzi az amerikai űrkutatási politika irányváltását: több magántőkét az űrprogramokba. A Holdra meg ráérünk később is visszatérni.
