Az őslénytani felfedezések története sosem nélkülözte a regényes elemeket, de az Australopithecus sediba három évvel ezelőtti megtalálásának forgatókönyvét mintha egyenesen a tabloid sajtó számára alkották volna. Úgy esett, hogy a jeles dél-afrikai paleoantropológus, a johannesburgi Wittwatersrand Egyetemen tanító és kutató Lee R. Berger éppen a festői Malapa természeti rezervátum dolomithegyei között ásott, ráadásul az akkor kilencéves fia, Matthew társaságában. A fő felfedezés "természetesen" nem is az apa, hanem a fiú nevéhez fűződik: ő volt az, aki 2008. augusztus 15-én, az ásatás egyik munkagödrében véletlenül rálépett valamire, amiről utólag kiderült, hogy egy többé-kevésbé fosszilizálódott kulcscsont, ráadásul egy hominidáé. A kulcscsontról hamarosan kiderítették, hogy egy 1,27 m magas fiatal egyedhez, egy Australopithecushoz tartozhatott - az azonosítást megkönnyítette, hogy a következő év tavaszán előkerült a kétmillió éves fiú koponyája is.
"lomidő
Összesen négy részleges csontvázat sikerült feltárni a Malapa őslénytani lelőhelyen - egy fiatal férfi (az ő egyik csontjára lépett a kis Matthew), egy felnőtt nő, legalább még egy felnőtt és egy kb. 18 hónapos csecsemő maradványait - vagy 130 különböző csont és csontocska formájában. A lelőhely amúgy még számos más élőlény sírjául is szolgált: kardfogú tigris éppúgy lelhette itt halálát, mint antilop vagy mongúz. Az őslénytankutatók úgy sejtik, hogy az állatok s közöttük emberőseink is víz után kutattak, s eközben eshettek egy sajátos geológiai halálcsapdába. A 35-45 méter mély gödörbe zuhantak tetemét éppen a keresett víz sodorhatta tovább egy meszes-homokos aljzatú nedves gödörbe, amely ideális környezet a fosszilizálódáshoz.
Az utóbb Australopithecus sedibának (sediba a környékbeli szotók nyelvén természetes vízforrást jelent) nevezett hominida időtengelyen történő elhelyezéséhez az urán-ólom datálást illetve a paleomagnetikus vizsgálatokat alkalmazták. Az előbbi megfontolás szerint a lelet nem lehet idősebb kétmillió évesnél - míg az Australopithecusok mellett talált állati maradványok többek között olyan őslényektől származtak, melyek legkésőbb 1,5 millió éve kihaltak, így a keresett időszak egy félmillió éves periódusra szűkült. A leletek alatti üledék normál mágnesezettségű, márpedig ilyen polaritási viszonyok pusztán az őslénytanban Olduvainak nevezett időszakban, az 1,95 millió évvel ezelőtt kezdődött és 1,78 millió éve zárult periódusban fordultak elő - a leletek helyzete alapján ősembereink inkább az előbbi (korábbi) dátum idején élhettek. Berger és kutatótársai tavaly április 8-án jelentették be felfedezésüket, az ehhez kapcsolódó publikációkban hamar felmerült az igény: egy olyan sajátos, átmeneti formát, ez esetben fosszíliát sikerült fellelniük, amely kapcsolatot teremt az Australopithecusok és a velük rokon (együtt az emberfélék, a hominidák családját alkotó), ámde külön nembe tartozó Homo-félék között (ez utóbbiakhoz tartozik fajtánk, a Homo sapiens is). Régebben szívesen használták erre a szituációra a "hiányzó láncszem" terminust, ámde ezt manapság kerülik, sőt elvetik a paleontológusok, s nem is csak a kifejezés bombasztikussága, hanem a mögötte fellelhető elavult szemlélet miatt. A "hiányzó láncszem" tudniillik egy, a modern, dinamikus evolúcióbiológia előtti, statikus, a létezők hierarchikus láncán alapuló látásmódot tükröz.
Közös osztó, többszörös
Ettől függetlenül persze ma sem tudjuk, hogy a legrégebbinek tudott Homo-félét, a H. rudolfensist (vagy az e szempontból is vitatott besorolású H. habilist) milyen átmeneti forma köthetné össze az ősibb hominidákkal - éppen ez ad tápot a spekulációknak. Most Bergerék és számos támogatójuk úgy véli, hogy éppen az Australopithecus sediba képviseli azt az evolúciós átmenetet, mely hidat alkothatna az A. africanus (melynek leszármazottjának hiszik az A. sedibát is) és a Homo-félék között. Ezt csupán részlegesen támasztaná alá, hogy az új ősembertani leletek alapján új, hipotetikus rokonaink koponya-űrtartalmát 420 köbcentire becsülik, ami ugyan nemén belül prémium kategóriás, ugyanakkor elmarad a legkorábbi Homo-félék 631 köbcentis agyától. Ennél erősebb érv, hogy az állkapocs és a fog finom, majdnem kecses alkata alapján pusztán ezt az alkatrészt simán be lehetett volna sorolni a Homo habilis-leletek közé. Ráadásul az új lelőhelyen talált szinte teljes női medencecsont is egyértelműen a korai Homo-félékkel rokonítja a leletet - legalábbis Berger és követői maximálisan hisznek ebben.
A leletek között akadt a Homo-félékre jellemző bokaízület - ugyanakkor a szokatlanul hosszú karcsontok, no meg a csigolyacsontok nyilvánvalóvá teszik: itt mégiscsak Australopithecusokról van szó. Sajnálatos, de az új leletek közzététele nyomán porondra léptek az örök kételkedők is, akik kétségbe vonták a leletek különleges jelentőségét. Egyesek elfogadják ugyan, hogy az A. sediba az A. africanus törzsterületétől elszigetelten, önállóan fejlődött - ám szerintük inkább párhuzamosan a Homo-félékkel. Van azonban, aki azt is vitatja, hogy az új leletek egy önálló fajhoz tartoztak volna. John Hawks, a Wisconsin-Madisoni Egyetem munkatársa szerint a maradványok az átlagtól való esetleges eltérésekkel együtt is beleférnek az A. africanus-leletek kiterjedt morfológiai szórásába.
És persze arra sincs válasz, hogy hová is tűntek az egykor oly elterjedt Australopithecus-félék. Egy kevéssé felemelő hipotézis szerint a ma élő főemlősökhöz hasonlóan a korai Homo-félék is előszeretettel vadászhattak a hozzájuk hasonló életmódot folytató, így könnyen becserkészhető, "egyszerűbb" majomfélékre - esetükben éppen ilyenek lehettek a hominidarokon Australopithecusok is.
