A bemelegítésre szánt Uhrin Benedek-kazetta végül dobozban maradt, pedig a vénségére regényíróvá és dalszerzővé, majd az alkotói örömön felbuzdulva könyv- és kazettakiadóvá előlépett egykori tmk-lakatos már-már emblematikus figurája a témának, tavaly karácsonykor például játékszintetizátor-prüntyögésre felénekelt dalait dobta piacra műsoros kazetta formájában. A néha Víg Mihály, néha Bilicsi Tivadar stílusában előadott dalok a mániás depresszió bármelyik szakaszát megnyithatják a hallgató előtt, de az autóban a műélvezetről mégsem ezért mondtunk le, sokkal inkább óvatosságból. Egy-egy kellő pillanatban bekagylózott Uhrin-rímpár ugyanis nehezebb feladat elé állítja a járművezetőt, mint a kétszázhúszas tempó, a csúszos út és az ellenkező sávban haladás egyszerre.
A ráhangolódás biztonsági okokból elmaradt, az öreg ízlésterrorista azonban megkerülhetetlen, ha nyugdíjas Ki mit tud?-ról van szó. Uhrin versenyen kívül már megmutatta, mit tud, és az esemény kapcsán komolyan számítottunk néhány hasonló kvalitású self made man felbukkanására, igaz, a gátlásosabb eresztésből. Természetesen egy percig sem gondoltunk arra, hogy a Ki mit tud? szókapcsolat rutinasszociációi, a katonaruhás kardnyelő, a lezselézett hajú roma versmondó vagy az úttörő-egyenruhás Kern András megőszült változatait láthatjuk, titkon reménykedtünk abban, hogy lesznek bűvészek és akrobaták, rövid ideig pedig még azt sem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a helyi nagy generációt reprezentáló beategyüttes is összeáll egy koncert erejéig.
Aztán az út mentén feltűntek a magyar lakótelepi építészettörténet keresztmetszetét több kilométer hosszan bemutató sokkoló körvonalak,
Tatabánya skyline,
és onnantól kezdve már csak az ugrott be, hogy aki ebben a városban elmondja a Szózatot, azt egyszerűen provokátornak tartják.
A gyárilag hibás megyeszékhely ötven éve város, és a helyiek komolyan készülnek arra, hogy megünnepeljék az 1947-es évet, amikor kezdetét vette pályatévesztett mérnökök legalább harmincöt éven át tartó, "csináljunk bányászmetropolist" ámokfutása a terepen. Persze ami távolról szimplán botrány, bent a városban inkább tragikomikus: aki például az útjelzőtáblák alapján próbálja megtalálni a városközpontot, az egy parkolóban köt ki, és megcsodálhatja a még saját műfajában is különös kegyetlenséggel elkövetett helyi Centrum Áruház hátsó bejáratát egy lakótelep classic tövében, ahol a rózsaszínre és világoskékre hangulatvakolt toronyházak bizonyos napszakokban olyanok, mint amilyennek Tardos Péter képzelhetett egy LSD-utazást. Tatabánya lehetne a bohózat szinonimája is, ha nem élnének itt hetvenezren.
A kívülálló számára meglehetősen ingerszegény környezet láttán feltételeztük, hogy a nyugdíjas Ki mit tud? kiemelt jelentőségű kulturális programnak számít, ám hiába választottunk ki - életkori sajátosságok alapján - néhány célszemélyt, még csak nem is hallottak a dologról. Később megtudtuk, a megyei döntővel kapcsolatos propagandatevékenység abban merült ki, hogy a helyi Radír Rádióban
egyszer bemondták mint szombati programajánlatot,
a 24 Óra című megyei napilap mínuszos hírrel járult hozzá a figyelem felkeltéséhez, plakátok viszont egyáltalán nem készültek. Ráadásul az esemény helyszíne, a Kertvárosi Művelődési Otthon (alias Bányász mozi) még tatabányai viszonylatban is külvárosnak számít, a negyed családi házas balanszként, amolyan helyi Rózsadombként működött a hetvenes évek elejéig. Akkor valakinek feltűnt, hogy arrafelé még nincs lakótelep, így aztán gyorsan építettek egyet, a korabeli szokásoknak megfelelően, ABC-áruházzal, iskolával, orvosi rendelővel. Az Albert Speer-léptékű vasúti konténerre emlékeztető Kertvárosi Művelődési Otthon is akkoriban épült. Lehet, hogy a falakat kívülről borító alumínium hullámlemez csupán a privát szférába átcsoportosított jelentős mennyiségű építőanyag pótlását szolgálta, de ismerve a korszak építészeti divatirányzatait, az sem elképzelhetetlen, hogy a tervező így próbálta levezetni azokat a katartikus élményeket, amelyek a Corvin Áruház láttán érték.
A intézmény gazdája 1988-ig a bányászszakszervezet volt, aztán lepasszolták a városi tanácsnak. Jelenleg a jogutód, a helyi önkormányzat a gazdi, a státusban lévők közül már mindenkit elbocsátottak, akit csak lehetett, a költségvetéstől kapott pénz azonban még így is legfeljebb a fennmaradásra elég. Rendezvényeiket pályázati pénzekből finanszírozzák,
célközönségük a senior korosztály
"Fiatalok nem járnak ide, nincs pénz kedvenceik leszerződtetésére, így aztán inkább az idősebb korosztályra koncentrálunk. Náluk már egy-két szép szóval, apró figyelmességgel is sikereket érhetünk el, ez pedig nem kerül pénzbe. El sem tudják képzelni, milyen nagyszerű nyugdíjasklubunk van, de emellett minden évben megrendezzük vers- és prózamondó versenyünket Õsszel is nyílik a virág címmel, amelyen az idősek saját műveiket mondhatják el. Természetesen a Ki mit tud? szervezőivel, a Nyugdíjasok és Idősek "Életet az éveknek" Országos Szövetségével is állandó kapcsolatban állunk, eddig minden alkalommal itt rendezték meg a Komárom-Esztergom megyei döntőt", vázolta Nagyné Kiss Hilda igazgatónő a ház túlélési stratégiáját irigylésre méltó lelkesedéssel.
Az eseményre huszonheten neveztek be, és Vitkó Károly tatabányai harmonikást leszámítva mindenki színpadra állt. Legtöbben verssel és dallal; az első fellépő, Borbás István viszont egy igazán szokatlan műsorszámot mutatott be,
fejből elmondta Sárdy János életét
A nyugdíjas bányász ezzel a húzásával valószínűleg az első ember a világon, aki betanult lexikoncikket állított színpadra, és ez akkor is nagy dolog, ha a későbbiekben egyetlen követője sem akad. Rajta kívül még Adamecz László számított különlegességnek a délután folyamán. Adamecz, miután úgy konferálta be műsorszámát, hogy "mai vállalkozásom a nők köszöntésére irányul", mindenféle kíséret nélkül elkezdett fütyülni. A kanáriszégyenítés sikerét jelezte, hogy valaki jól lemadarazta, ő pedig mindezt diszkrét ajaktörléssel nyugtázta nagy-nagy tapsok közepette. Aztán megjelent Triff Árkosi Rudolfné műsorvezető, és csak annyit mondott: "Van, aki könnyen fütyül a világra."
A szóvicc kategóriában induló mondat persze utalás volt arra, hogy "lesznek itt még humoros nyugdíjasok", és valóban akadtak néhányan, akik a tréfacsinálásra hajtottak. Az Erdőszéli Õszikék elnevezésű nyugdíjasotthon színjátszóköre pajzán francia jelenetet adott elő, amivel a Szociális Otthonok Országos Versenyén (ilyen is van!) már begyűjtöttek egy második helyezést. A Tatáról érkezett Dulai házaspár tagjai hetven-öt éves korukra jutottak el odáig, hogy a színpadon gátlástalanul gyalázzák egymást, néhány nem igazán publikus rigmust előadva, azt viszont a környék közízlésére mért csapásként értékelhetjük, hogy a Kulcsár Károlyné-Huszti István, valamint a Németh Józsefné-Takács Jenőné párosok is Ihos József-jelenetet mutattak be.
A felsoroltakon kívül a többiek mind-mind a vers, a próza és az ének kategóriamegjelölést használták, ám irodalmi vonalon a magyar klasszikusok mellett
saját készítésű költeményeket és elbeszéléseket
is nyilvánosságra hoztak a bátrabbak.
"Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Tatabányán az Idősek házára / Négy pavilon a családi fészek / az ápolók segítőkészek." Kiss József János vitéz-átirata a sokat emlegetett Uhrin Benedeket idézte, de emlékezetes volt Retezi Lászlóné Tatabányáról szóló ünnepi költeménye, a "földanya kincset rejteget / lehetne még bányászni eleget" rímpárral, valamint Vargáné Szabó Julianna, aki arról írt verset, hogy "idős korban is mézédes a szerelem". A leghatásosabb produkciót azonban az Oroszlányból érkezett Varga Lajos (a jelentkezési lap szerint több írószövetség tagja) mutatta be, Szép Ernő versét szavalta el oly módon, hogy egy árva szót nem lehetett érteni belőle. Az egész körülbelül tíz másodpercig tartott, ezt követően Varga Lajos távozott az épületből. Mindez annyira hirtelen történt, hogy még Triff Árkosi Rudolfné műsorvezető is lemaradt a konferálásról.
Az énekesek közül senki nem vállalkozott hasonlóan tömör előadásra, viszont mindegyikük más-más műfajjal próbálkozott. A legcsodálatosabb a már említett Erdőszéli Õszikék nyugdíjasotthonból érkezett nénitrió volt, tökéletesen énekeltek három szólamban balatonfüredi kalandokról, a legnagyobb sikert viszont Gress Antal érte el, természetesen magyar nótával.
Az utolsó fellépő is énekesként nevezett a vetélkedőre, ám bekonferálása előtt már sejteni lehetett, nem mindennapi befejezés elébe nézünk. Az addig vidámságban utazó Triff Árkosi Rudolfné műsorvezető szomorúba kapcsolt, és könnyes szemmel közölte azt, amit egyébként már mindenki tudott: meghalt Simándy, a Hang, majd egyperces néma vigyázzállásra szólított föl. Csak a kollektív szomorkodást követően jelentette be Tatter Dezsőt, a gyermelyi népdalkör tenorját, akit láthatóan élvezte, hogy a szomorú aktualitás miatt kinevezték a délután fénypontjának. Fekete inget, fehér kötött mellényt és egy olyan szmokingnadrágot viselt, amelyen a selyemcsík kalotaszegi hímzésben végződött. Mérhetetlen gyászát a kötött mellényre kitűrt fekete nyakkendővel (!) fejezte ki, aztán vett egy nagy levegőt, és
elénekelte, hogy "Hazám, hazám, te mindenem",
aztán elénekelte még egyszer közkívánatra is.
A háromtagú zsűri (Hubay Győző, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének megyei elnöke, Krizsán Sándor, az "Életet az éveknek" országos alelnöke és Batár Lajos, az "Életet az éveknek" megyei tiszteletbeli elnöke) igazán felemelő pillanatokat követően vonulhatott vissza, hogy eldöntse, kik jutnak tovább. Legalább háromnegyed órát kellett várni, hogy ismét megjelenjenek az akkor már látványosan izguló résztvevők és a közönség körében, ám ahelyett, hogy eredményt hirdettek volna, inkább nőnapi tiszteletkörökkel fokozták a hangulatot, és amikor már tényleg semmi nem jutott az eszükbe, akkor közölték a végeredményt. Hét produkció jutott az országos döntőbe, öten különdíjat kaptak, a többiek pedig oklevelet és a Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulójára kiadott bakelitlemezt. A résztvevők azonban ezeknek az értéktelen dolgoknak is olyan gyermeki ártatlansággal tudtak örülni, hogy az már zavarba ejtő volt. Úgy tűnt, Tatabányán boldogságadagokat osztottak ki, irigyelhetjük azokat, akik részesültek belőle.
- legát -
