Az Altaj-hegységben található Gyenyiszova barlang 2010-es feltárása fordulatot hozott az ősembertanban, azóta tudjuk biztosan, hogy néhány tízezer éve legalább három, egymással viszonylag közeli genetikai rokonságban álló emberfaj lakta a Földet.
Barlangban dobolok
Egyre erősebbek a bizonyítékok arra vonatkozóan is, hogy a három embertípus – melyek közül ma már csak fajtánk, a Homo sapiens sapiens folytatja áldásos működését – egymással is megosztotta a maga genetikai hagyatékát. A faji határokat nem ismerő párosodási szokások eredményeképpen sokan hordoznak ma is Neander-völgyi és gyenyiszovai géneket – ezt erősíti az orosz leleteken végzett számos genetikai vizsgálat és kormeghatározási eredmény is.
Az eredeti leletek szegényesek voltak, de a számtalan csonttöredék és zápfog között különös jelentőségre tett szert egy ujjperc, ami a modern paleoantropológia „hőséhez”, a gyenyiszovai lányhoz tartozott. Az ebből nyert genetikai állomány mitokondriális DNS-ének (amely anyai ágon változatlanul öröklődik tovább) analízisével sikerült egy új emberfajt definiálni. A korai vizsgálatok, melyeket Svane Pääbo, svéd evolúcióbiológus és munkatársai végeztek, fényt derítettek arra, hogy a gyenyiszovai külön típus lehetett mind a modern emberhez, mind Neander-völgyi unokatestvérünkhöz képest. Ez utóbbival valószínűleg közelebbi rokonságban lehetett, de végeredményben mindhárom sapiensféle a heidelbergi embertől (Homo heidelbergensis) származtatható. A gyenyiszovairól jó ideig úgy gondolták, hogy többnyire az első leletek megtalálásának környékén, azaz Szibériában és Kelet-Ázsiában lehetett honos. Ám azóta a világ más részein is fellelték a nyomait, például spanyolországi ősembertani leletekben találtak a gyenyiszovaiakra jellemző genetikai mintázatokat, de két évvel ezelőtt egy hollandiai, korábban heidelbergiként vagy Neander-völgyiként azonosított emberi combcsontból vett mitokondriális DNS-minta analízise nyomán is az derült ki, hogy inkább a gyenyiszovaiak rokona lehet.
Az eredeti lelőhely csonthagyatékának azonosításában és a leletek datálásában az új molekuláris biológiai technológiák hoztak fordulatot. Ezúttal a csontleletekből vett nukleáris DNS-t, a sejtmag örökítőanyagát vizsgálták meg egy fiatal kutató, Viviane Slon, a Max Planck Társaság Lipcsében működő evolúciós antropológiai intézetének munkatársa vezetésével (itt végezte négy éve Pääbo is úttörő DNS-analízisét). Ráadásul az egyes rétegekből vett csontleletek összehasonlításához megpróbálták azok korát is meghatározni. Mivel koruk miatt e csontok és fogak többsége kívül esett a radiokarbon-datálás határán (az 50 ezer évesnél régebbi szerves anyagok az előrehaladott radioaktív bomlás miatt már nem tartalmaznak az azonosításhoz elégséges C14-izotópot), így a korábban a kerámiák vizsgálatánál már bevált ún. termolumineszcenciás kormeghatározás módszerét is bevetették. A vizsgálatok meghökkentő eredményt hoztak: a barlangban talált leletek nem álltak egymással rokonságban, a csontok és a fogak gazdáit sok tízezer év választotta el egymástól. A gyenyiszovai lány valószínűleg a radiokarbon-datálás határán, úgy 50 ezer éve élt, ám mások 110, némely becslés szerint akár 170 ezer évvel ezelőtt lakhatták e barlangot. Ráadásul időről időre osztoztak más hominidákkal, hiszen a barlangban a Neander-völgyiek és a Homo sapiens s. nyomait is megtalálták. Mi több, éppen az itt talált Neander-völgyi leletek alapos genetikai vizsgálata világított rá arra, hogy jelentős mértékű lehetett a fajkeveredés, mivel a környékbeli Neander-völgyiek genetikai állománya a gyenyiszovaiak genomjának akár 17 százalékát is hordozhatja. Egy 2013-as vizsgálat viszont annak a genetikai nyomait is megtalálta, hogy a gyenyiszovaiak közelebbi kapcsolatba kerülhettek egy másik, eddig nem azonosított, korai embertípussal is. Valószínű, hogy az egyre modernebb molekuláris biológiai módszerek kipróbálásának, alkalmazásának egyik legfontosabb terepe lesz a gyenyiszovai barlang, hiszen minden jel arra mutat, hogy közvetlen és közvetett emberőseink egymást váltva, s néha egy időben osztoztak e napfény által is részben bevilágított értékes ingatlanon. Az újabb genetikai analízisek viszont alaposan átírhatják az emberiség regényes előtörténetét is.
Örökhagyók
A gyenyiszovai emberek külleméről, alakjáról, koponyaméretéről pusztán a hátrahagyott ujjpercek és zápfogak alapján nehezen tudunk képet alkotni, ám korántsem távoztak nyom nélkül a Földről. Már egy 2010-es vizsgálat is valószínűsítette, hogy a Csendes-óceán nyugati részének szigetvilágában élő melanézek genetikai állományának 4-6 százaléka esetleg tőlük származhat, ugyanakkor sem az európaiak, sem az afrikaiak, sem a kelet-ázsiai szárazföldön élők nem mutatnak gyenyiszovai sajátosságokat. Éppen ezért, ha történt is efféle génátadás a gyenyiszovaiak és a melanézek ősei között, az viszonylag nagyobb távolságra történt az orosz barlangtól. 2011-ben az ausztráliai őslakók (aboriginalok) genetikai állományában is találtak gyenyiszovai hagyatékot, majd a délkelet-ázsiai régió keleti szigetvilágában és az Óceániában élő népcsoportok között is felfedezték azt a határozott leszármazási vonalat, ami a szigetvilág nyugati felén, például Indonéziában teljesen hiányzott. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy a gyenyiszovaiak és a mai ember közvetlen elődei közötti keveredés a kontinenstől távol, a délkelet-ázsiai szigetvilág Ausztráliához és Óceániához közelebb eső részén történt, valószínűleg az ázsiai ökorégiót és a szigetvilág átmeneti zónáját elválasztó, Borneó és Celebesz, valamint Bali és Lombok között húzódó Wallace-vonaltól keletre. A tudományosan génáramlásnak (gene flow) nevezett folyamat, melynek során az ausztrál, az új-guineai és a Fülöp-szigeteki őslakók (mamanwák, mamobók) közös ősei keveredhettek a gyenyiszovaiakkal, minimum 44 ezer évvel ezelőtt történt, ugyanis ekkor érkeztek az őslakók elődei az akkor még egy közös kontinenst, a pleisztocén Sahult alkotó „Ausztrália–Új-Guineába”.
A legfrissebb vizsgálatok szerint a gyenyiszovai genetikai anyag jelenléte más populációkban sem kivételes, de jóval kevésbé hangsúlyos, mint az említett területeken. Az ázsiai szárazföldön élők, illetve az amerikai indián népesség is őriz mintegy 0,2 százaléknyi gyenyiszovai genetikai anyagot, ami ugyan 25-ször kisebb, mint az óceániai lakosságé, ám esetükben a génáramlásnak még ez csekély mértéke is nehezen magyarázható. Annál logikusabb, miért hiányzik, vagy miért elenyésző az eurázsiai népességben: őseink azok közelebbi rokonaival, a Neander-völgyiekkel keveredtek, amire szintén egyre több a bizonyíték. Persze jócskán akad még megoldásra váró rejtély. Például az, hogy a nagyobb fokú keveredés dacára miért hiányzik a Neander-völgyiek mitokondriális DNS-hagyatéka a mai emberből? Ha nem a Neander-völgyi hím, sapiens sapiens nőstény volt a sztenderd felállás, akkor talán valami káros mutáció iktatta ki ezt az anyai ági hagyatékot? Vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a Neander-völgyi nők gyermekei a Neander-völgyi közösségben nőttek fel, s velük együtt haltak ki?
E kérdések persze a gyenyiszovaiakkal való keveredés kapcsán is logikusnak tűnnek.
Amúgy már két konkrét példát is találtak arra vonatkozóan, hogy a gyenyiszovaiak által hordozott genetikai információk átkerültek bizonyos eurázsiai embercsoportok örökítőanyagába. Egyes nyugat-ázsiai népcsoportok hordoznak olyan, az immunrendszer humán leukocita antigén alrendszerét szabályozó allélt, ami csak itt fordul elő, egy tavalyi vizsgálat pedig arra jutott, hogy az EPAS1 kódnevű gén egyik variánsa a gyenyiszovaiakról kerülhetett át a tibetiek őseire, majd pozitív szelekció révén terjedt el, miután azok elfoglalták mai lakhelyüket. Ez a gén a tengerszint feletti magassággal megugró hemoglobinszintet regulázza meg, így lehetővé teszi a Tibeti-magasföldhöz hasonló nagy magasságokhoz való jobb alkalmazkodást.
| Rejtélyes ősünk Időről időre előkerülnek izgalmas ősembertani leletek: legutóbb például Dél-Afrikában azonosították egy új emberelőd maradványait. Az első csontmaradványokat két évvel ezelőtt találták meg Johannesburg mellett, a Rising Star (Emelkedő csillag) nevű barlangban. Lee Berger paleoantropológus és társai az utóbbi hónapokban 1550 csontmaradványt vizsgáltak meg, melyek 15 különböző egyedhez tartoztak. Az emberfélét felfedezőik Homo naledinek nevezték el (a naledi csillagot jelent a környékben élő szotók nyelvén). Mivel a maradványok nem viselték sem ragadozók, sem hirtelen katasztrófa nyomait, valószínűsíthető, hogy társaik szándékosan helyezték el halottaikat e kamrában. E hominidák relatíve magas, sovány lények lehettek, emberszerű lábakkal, egészen fejlett, a mai emberéhez hasonló csuklócsontokkal, de viszonylag primitív vállcsontokkal. Datálni eddig még nem sikerült a leleteket, így az emberelődök családfáján sem könnyű elhelyezni őket. Ráadásul a kormeghatározást segítő radiokarbon módszer alkalmazásával – ami csak 50 ezer évnél fiatalabb leletek esetén hatásos – meg kellett várni a tudományos eredmények publikálását, mivel a szénizotópos vizsgálat elpusztítja az analizált csontokat. Noha a vulkáni agyagban eltemetett vagy folyami üledék által elborított csontmaradványok kormeghatározása geológiai módszerekkel viszonylag egyszerű volna, sajnos a Homo naledit nem ilyen körülmények között találták. A kutatók az antropológiai jegyek alapján úgy vélik, hogy a hominida az emberré válás egy korábbi szakaszában, azaz legalább egymillió éve élhetett e vidéken. |
