A gyenyiszovai ősember nyomában

Oldalági elődünk?

Tudomány

A kelet-oroszországi barlangban talált csontleletek a modern ember előtörténetének számos titkát rejthetik.

Az Altaj-hegységben található Gyenyiszova barlang 2010-es feltárása fordulatot hozott az ősembertanban, azóta tudjuk biztosan, hogy néhány tízezer éve legalább három, egymással viszonylag közeli genetikai rokonságban álló emberfaj lakta a Földet.

 

Barlangban dobolok

 

Egyre erősebbek a bizonyítékok arra vonatkozóan is, hogy a három embertípus – melyek közül ma már csak fajtánk, a Homo sapiens sapiens folytatja áldásos működését – egymással is megosztotta a maga genetikai hagyatékát. A faji határokat nem ismerő párosodási szokások eredményeképpen sokan hordoznak ma is Neander-völgyi és gyenyiszovai géneket – ezt erősíti az orosz lele­teken végzett számos genetikai vizsgálat és kormeghatározási eredmény is.

Az eredeti leletek szegényesek voltak, de a számtalan csonttöredék és zápfog között különös jelentőségre tett szert egy ujjperc, ami a modern paleoantropológia „hőséhez”, a gyenyiszovai lányhoz tartozott. Az ebből nyert genetikai állomány mitokondriális DNS-é­nek (amely anyai ágon változatlanul öröklődik tovább) analízisével sikerült egy új emberfajt definiálni. A korai vizsgálatok, melyeket Svane Pääbo, svéd evolúció­biológus és munkatársai végeztek, fényt derítettek arra, hogy a gyenyiszovai külön típus lehetett mind a modern emberhez, mind Neander-völgyi unokatestvérünkhöz képest. Ez utóbbival valószínűleg közelebbi rokonságban lehetett, de végeredményben mindhárom sa­piens­­féle a heidelbergi embertől (Homo heidelbergensis) származtatható. A gyenyiszovairól jó ideig úgy gondolták, hogy többnyire az első leletek megtalálásának környékén, azaz Szibériában és Kelet-Ázsiában lehetett honos. Ám az­óta a világ más részein is fellelték a nyomait, például spanyolországi ősembertani leletekben találtak a gyenyiszovaiakra jellemző genetikai mintázatokat, de két évvel ezelőtt egy hollandiai, korábban heidelbergiként vagy Neander-völgyiként azonosított emberi combcsontból vett mitokondriális DNS-minta analízise nyomán is az derült ki, hogy inkább a gyenyiszo­vaiak rokona lehet.

Az eredeti lelőhely csonthagyatékának azonosításában és a leletek datálásában az új molekuláris biológiai technológiák hoztak fordulatot. Ezúttal a csontleletekből vett nukleáris DNS-t, a sejtmag örökítőanyagát vizsgálták meg egy fiatal kutató, Viviane Slon, a Max Planck Társaság Lipcsében működő evolúciós antropológiai intézetének munkatársa vezetésével (itt végezte négy éve Pääbo is úttörő DNS-analízisét). Ráadásul az egyes rétegekből vett csontleletek összehasonlításához megpróbálták azok korát is meghatározni. Mivel koruk miatt e csontok és fogak többsége kívül esett a radiokarbon-datálás határán (az 50 ezer évesnél régebbi szerves anya­gok az előrehaladott radioaktív bomlás miatt már nem tartalmaznak az azonosításhoz elégséges C14-izotópot), így a korábban a kerámiák vizsgálatánál már bevált ún. termolumineszcenciás kormeghatározás módszerét is bevetették. A vizsgálatok meghökkentő eredményt hoztak: a barlangban talált leletek nem álltak egymással rokonságban, a csontok és a fogak gazdáit sok tízezer év választotta el egymástól. A gyenyiszovai lány valószínűleg a radiokarbon-datálás határán, úgy 50 ezer éve élt, ám mások 110, némely becslés szerint akár 170 ezer évvel ezelőtt lakhatták e barlangot. Ráadásul időről időre osztoztak más hominidákkal, hiszen a barlangban a Neander-völgyiek és a Homo sapiens s. nyomait is megtalálták. Mi több, éppen az itt talált Neander-völgyi leletek alapos genetikai vizsgálata világított rá arra, hogy jelentős mértékű lehetett a fajkeveredés, mivel a környékbeli Neander-völgyiek gene­tikai állománya a gyenyiszovaiak genomjának akár 17 százalékát is hordozhatja. Egy 2013-as vizsgálat viszont annak a genetikai nyomait is megtalálta, hogy a gyenyiszovaiak közelebbi kapcsolatba kerülhettek egy másik, eddig nem azonosított, korai embertípussal is. Valószínű, hogy az egyre modernebb molekuláris biológiai módszerek kipróbálásának, alkalmazásának egyik legfontosabb terepe lesz a gyenyiszovai barlang, hiszen minden jel arra mutat, hogy közvetlen és közvetett emberőseink egymást váltva, s néha egy időben osztoztak e napfény által is részben bevilágított értékes ingatlanon. Az újabb genetikai analízisek viszont alaposan átírhatják az emberiség regényes előtörténetét is.

Örökhagyók

A gyenyiszovai emberek külleméről, alakjáról, koponyaméretéről pusztán a hátrahagyott ujjpercek és zápfogak alapján nehezen tudunk képet alkotni, ám korántsem távoztak nyom nélkül a Földről. Már egy 2010-es vizsgálat is valószínűsítette, hogy a Csendes-óceán nyugati részének szigetvilágában élő melanézek genetikai állományának 4-6 százaléka esetleg tőlük származhat, ugyanakkor sem az európaiak, sem az afrikaiak, sem a kelet-ázsiai szárazföldön élők nem mutatnak gyenyiszovai sajátosságokat. Éppen ezért, ha történt is efféle génát­adás a gyenyiszovaiak és a melanézek ősei között, az viszonylag nagyobb távolságra történt az orosz barlangtól. 2011-ben az ausztráliai őslakók (aboriginalok) genetikai állományában is találtak gyenyiszovai hagyatékot, majd a délkelet-ázsiai régió keleti szigetvilágában és az Óceániában élő népcsoportok között is felfedezték azt a határozott leszármazási vonalat, ami a szigetvilág nyugati felén, például Indonéziában teljesen hiányzott. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy a gyenyiszovaiak és a mai ember közvetlen elődei közötti keveredés a kontinenstől távol, a délkelet-ázsiai szigetvilág Ausztráliához és Óceániához közelebb eső részén történt, valószínűleg az ázsiai ökorégiót és a sziget­világ átmeneti zónáját elválasztó, Borneó és Celebesz, valamint Bali és Lombok között húzódó Wallace-vonaltól keletre. A tudományosan génáramlásnak (gene flow) nevezett folyamat, melynek során az ausztrál, az új-guineai és a Fülöp-szigeteki őslakók (mamanwák, mamobók) közös ősei keveredhettek a gyenyiszovaiakkal, minimum 44 ezer évvel ezelőtt történt, ugyanis ekkor érkeztek az őslakók elődei az akkor még egy közös kontinenst, a pleisztocén Sahult alkotó „Ausztrália–Új-Guineába”.

A legfrissebb vizsgálatok szerint a gyenyiszovai genetikai anyag jelenléte más populációkban sem kivételes, de jóval kevésbé hangsúlyos, mint az említett területeken. Az ázsiai szárazföldön élők, illetve az amerikai in­dián népesség is őriz mintegy 0,2 százaléknyi gyenyiszovai genetikai anyagot, ami ugyan 25-ször kisebb, mint az óceániai lakosságé, ám esetükben a génáramlásnak még ez csekély mértéke is nehezen magyarázható. Annál logikusabb, miért hiányzik, vagy miért elenyésző az eurázsiai népességben: őseink azok közelebbi rokonaival, a Neander-völgyiekkel keveredtek, amire szintén egyre több a bizonyíték. Persze jócskán akad még megoldásra váró rejtély. Például az, hogy a nagyobb fokú keveredés dacára miért hiányzik a Neander-völgyiek mitokondriális DNS-hagyatéka a mai emberből? Ha nem a Neander-völgyi hím, sapiens sapiens nőstény volt a sztenderd felállás, akkor talán valami káros mutáció iktatta ki ezt az anyai ági hagyatékot? Vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a ­Neander-völgyi nők gyermekei a Neander-völgyi közösségben nőttek fel, s velük együtt haltak ki?
E kérdések persze a gyenyiszo­vaiakkal való keveredés kapcsán is logikusnak tűnnek.

Amúgy már két konkrét példát is találtak arra vonatkozóan, hogy a gyenyiszovaiak által hordozott genetikai információk átkerültek bizonyos eurázsiai embercsoportok örökítőanyagába. Egyes nyugat-ázsiai népcsoportok hordoznak olyan, az immunrendszer humán leukocita antigén alrendszerét szabályozó allélt, ami csak itt fordul elő, egy tavalyi vizsgálat pedig arra jutott, hogy az EPAS1 kódnevű gén egyik variánsa a gyenyiszovaiakról kerülhetett át a tibetiek őseire, majd pozitív szelekció révén terjedt el, miután azok elfoglalták mai lakhelyüket. Ez a gén a tengerszint feletti magassággal megugró hemoglobinszintet regulázza meg, így lehetővé teszi a Tibeti-magasföldhöz hasonló nagy magasságokhoz való jobb alkalmazkodást.

Rejtélyes ősünk

Időről időre előkerülnek izgalmas ősembertani leletek: legutóbb például Dél-Afrikában azonosították egy új emberelőd maradványait. Az első csontmaradványokat két évvel ezelőtt találták meg Johannesburg mellett, a Rising Star (Emelkedő csillag) nevű barlangban. Lee Berger pa­leo­antropológus és társai az utóbbi hónapokban 1550 csontmaradványt vizsgáltak meg, melyek 15 különböző egyedhez tartoztak. Az emberfélét felfedezőik Homo naledinek nevezték el (a naledi csillagot jelent a környékben élő szotók nyelvén). Mivel a maradványok nem viselték sem ragadozók, sem hirtelen katasztrófa nyomait, valószínűsíthető, hogy társaik szándékosan helyezték el halottaikat e kamrában. E hominidák relatíve magas, sovány lények lehettek, emberszerű lábakkal, egészen fejlett, a mai emberéhez hasonló csuklócsontokkal, de viszonylag primitív vállcsontokkal. Datálni eddig még nem sikerült a leleteket, így az emberelődök családfáján sem könnyű elhelyezni őket. Ráadásul a kormeghatározást segítő radiokarbon módszer alkalmazásával – ami csak 50 ezer évnél fiatalabb leletek esetén hatásos – meg kellett várni a tudományos eredmények publikálását, mivel a szénizotópos vizsgálat elpusztítja az analizált csontokat.

Noha a vulkáni agyagban eltemetett vagy folyami üledék által elborított csontmaradványok kormeghatározása geológiai módszerekkel viszonylag egyszerű volna, sajnos a Homo naledit nem ilyen körülmények között találták. A kutatók az antropológiai jegyek alapján úgy vélik, hogy a hominida az emberré válás egy korábbi szakaszában, azaz legalább egymillió éve élhetett e vidéken.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.