Magyar Narancs: Könyvedben központi fogalom a pszichobiográfia, elég hosszú összefoglalás olvasható róla. Ennyire új volna itthon ez az irányzat?
Kőváry Zoltán: Azt hiszem, igen, annak ellenére, hogy voltak már magyar pszichobiográfiai kísérletek, csak nem feltétlenül nagyon tudatos és reflektált munkák. A pszichobiográfia - bár vannak régebbi gyökerei - Freud Leonardóról szóló tanulmányával kezdődött 1910-ben, és csomó követője volt a 40-es, 50-es évekig, főleg a pszichoanalitikusok között. Ezek elég reflektálatlan munkák, sok túlkapással. Aztán az 50-es, 60-as évekre a műfaj egy kicsit leült - főleg, mert akkor kezdődött az empirikus kutatásmódszertan diadalútja a személyiségpszichológiában. Ebből a korai klasszikus időszakból két-három vonatkozó művet tudnék felsorolni, amely a magyar pszichológiában szórványjelenségként előfordult. Az egyik Szilágyi Géza Vajda Jánosról írt patográfiája. Szilágyi irodalmár volt, bár Ferenczi Sándorhoz járt úgynevezett kiképző analízisre. Klasszikus ödipális értelmezést ad Vajda János érzelmi, erotikus életéről és ennek a költészetére gyakorolt hatásáról. Wágner Lilla Petőfiről írt könyve vitatottabb: nagyon meredek szöveg, igazi vadhajtás. A leghíresebb Pertorini Rezső pszichiáter Csontváry-patográfiája, amely annak ellenére nagyon értékes, hogy szemléletében sok tekintetben túlhaladott, és bizonyos állításait meg lehet kérdőjelezni, ahogy én is tettem az Imágó Budapest folyóirat idei kreativitásszámában. Én magam Csontváry pszichobiográfiájával foglalkoztam, nem a patográfiájával.
MN: Mi a különbség?
KZ: A patográfia az alkotó betegségfolyamatát igyekszik feltárni - szomatikusat és pszichéset egyaránt -, és azt nézi meg, hogy ennek sajátosságai hogyan tükröződnek az alkotásokban. A pszichobiográfia kifejezetten igyekszik elkerülni ezt a szemléletet, tehát nem úgy közelít az alkotóhoz, hogy a dokumentumok alapján megpróbál felállítani egy diagnózist, aztán igyekszik megkeresni a depressziónak vagy skizofréniának a jellegzetes tüneteit, hanem témákkal, motívumokkal foglalkozik.
MN: Például?
KZ: Szimbiózisra való vágy, szeparáció, trauma vagy agresszivitás. Tehát olyan mindennapi motívumokat vizsgál, amelyek mindannyiunk életében szerepet játszanak, és azt, hogy ezek hogyan jelennek meg átdolgozva, szimbolikusan egy műben, hogyan járulnak hozzá az alkotás születéséhez. Nem akarja megmagyarázni a művet, csak fontos adalékokat ad. Annyiban új ez a dolog, hogy a 80-as években, amikor az úgynevezett narratív pszichológia előtérbe került, a pszichológusok megint elkezdtek az élettörténeti kutatásokra fókuszálni. Ez visszahozta a pszichobiográfiát: kicsit felülvizsgálták a pszichoanalízishez való viszonyt, kiszűrték, megrostálták, tettek bele újabb megközelítéseket, és az utóbbi egy-két évtizedben valóságos reneszánsza alakult ki, főleg az USA-ban. Én ezt próbáltam a magyar olvasókkal is megismertetni.
MN: Dalí, Csáth és Kosztolányi. Miért épp őket vizsgálod közelebbről?
KZ: Dalí és Csáth amellett, hogy sokoldalú művész volt, egyaránt foglalkozott pszichoanalízissel. Általában akik maguk is érdeklődnek a pszichoanalízis iránt, eltanulnak valamiféle látásmódot, és jól megközelíthetők ennek az irányzatnak a felfogásával. Nyilván személyes érintettség is van benne: hozzám Dalí világa gyerekkorom óta nagyon közel áll, a magyaros szakdolgozatomat meg Csáth Gézából írtam. Kosztolányi pedig úgy jött, hogy egyszer voltam egy pszichoanalitikus-konferencián, ahol az egyik előadó az anyagyilkosságról mint kriminálpszichológiai jelenségről beszélt, és ennek az irodalmi megjelenését az Édes Annához kötötte, ugyanis ott szimbolikus anyagyilkosságról van szó. Akkor nekem beugrott, hogy de hát ott volt Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza, aki konkrétan Anyagyilkosság címen írt novellát! Véletlen lenne, hogy ezt a nem túl gyakori témát mindketten megírták?
MN: Nem tervezed, hogy zenészekkel foglalkozol?
KZ: De, nagyon kéne, csak egyrészt bele kéne ásni magamat a szakirodalomba, másrészt nekem az eredeti végzettségem irodalmár, tehát a szövegekhez jobban hozzá tudok nyúlni. Nem tudom, milyen mértékben kell speciális tudás ahhoz, hogy a zenéhez közelítsen az ember. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy esetleg egy John Lennon-Paul McCartney párhuzamos értelmezést lehetne csinálni, mert nagyon érdekes az a fajta kreativitás, amikor az együttes alkotás sokkal jobban megy, mint az egyéni. A komolyzenéhez meg aztán biztos nem tudok hozzászólni, bár anno a szakdolgozatomban részben belenyúltam abba is. Az egy öntudatlan és naiv összehasonlító pszichobiográfia volt, Nietzschével vetettem össze Csáthot, hiszen mindketten művészek és tudósok, rengeteget foglalkoztak a zenével, és óriási náluk a Wagner-hatás. Akkoriban én is erősen Wagner hatása alatt álltam, és így boncolgattam tudattalanul és ösztönös módon ezt a kérdést. Szóval lehet, hogy tényleg a zene lesz a következő lépés.
