Velencéig vonattal érdemes menni, mivel ha azt a 48 kilométert – érdi emelkedőstül – bringán tesszük meg, máris más besorolásba kerül a túra: a lejutás után már csak afféle levezetés a tókör. Szóval, irány a Déli vagy Kelenföld: a székesfehérvári személyek – néhány kivételtől eltekintve – kifejezetten biciklisbarát, alacsony padlós vonatok, a jegy 930 Ft, a pótjegy 175, a menetidő háromnegyed óra, vagy ahogy a dalban mondják: „néha több”.
Velence vasútállomástól elindulhatnánk a 7-es (régi balatoni) úton, de ez olykor rizikós. Igaz, hogy valamikor a kilencvenes években létesítettek itt egy kerékpársávot egészen Agárdig, később bevezettek egy 40 km/h-s sebességkorlátozást, csakhogy ma már e sáv nem működik! Helyette a járdai gyalogos/biciklis megoldás van érvényben, és a 7-esre többnyire nem is szabad kerékpárral felhajtani. Ám ha olyan csodákat akarunk látni, mint a Velence és Gárdony határában álló, jelenleg konditeremként működő korai Makovecz-dolgozat, a Cápa vendéglő, vagy pár száz méterrel arrébb, a szombatonként működő gárdonyi bolhapiac hétköznap is nyitva tartó állandó tagozata, az ún. német használtáru-bolt, illetve a gárdonyi vasútállomás mellett lévő, általunk is megénekelt Ponty étterem, akkor erre induljunk el. De tényleg csak akkor.
Ha viszont autómentes, könnyed kerekezésre vágyunk, akkor a part menti, kizárólagos bicikliutat ajánljuk, ami olyan friss, hogy még meleg. Utolsó szakaszát idén tavasszal nagy csinnadrattával, Soltész Rezsővel Miklóssal, L. Simon Lászlóval a főszerepben, a helyi polgármesterek ministrálásával avatták fel. Kimondottan a tó köré épült, legalábbis a déli oldalon, így aztán Velencéről rajtolva Agárdig olykor hobbitelkes kis utcákon, de főleg tényleg a part mellett, kikötők és szabadstrandok mentén vezet az út. Ami nyáron egyszerre áldás – meg lehet állni egy csobbanásra – és átok a biciklistákhoz nem szokott strandolók miatt. De erről majd később!
| ||
Az igazi látnivalók Agárd után kezdődnek, mivel a beach utolsó szakasza Tart, Tarrt, Tarkovszkijt juttatja az eszünkbe. A hetvenes-nyolcvanas években valószínűleg mindenféle KISZ-táborok és kempingek zárhatták le a helyi aranypartot, azonban ezek a – már a maguk idejében is – rémséges építmények mára afféle kísértetlaktanyaként telepednek rá a jókedvünkre – épp úgy, mint a minden bizonnyal értékes földterületre. Van, amit bontani kezdtek, van, ami úgy maradt, de arról nincsenek információink, hogy mi lesz ott a jövőben. Viszont ha lesz valami, nem biztos, hogy az új tulaj élvezni fogja, hogy mindenféle népek bicikliznek errefelé.
A romokat elhagyva a következő említésre méltó állomás a Chernel István madárvárta, ami megér egy megállást. Már csak azért is, mert itt mutatkozik meg elsőként a Velencei-tó kétarcúsága. Ettől kezdve elfelejthetjük a lángosos, hobbitelkes nyaralóövezetet, amit természetvédelmi terület vált fel, a legnagyobb örömünkre. A vártán lehetőség adódik a birdwatching gyakorlására (ez olyan, mint a trainspotting, csak madárral), de jó, ha tudjuk, a vártai látogatáshoz többnyire előzetes bejelentkezés szükséges.
Jobbra kanyarodva Pákozd felé a következő pár kilométeren egyébként is megfigyelhetünk ilyen-olyan madarakat, ha szerencsénk van, akár nemeskócsagot is, ami a környék címerállatának is tekinthető, vagy tehetünk kitérőt az ún. Madárrezervátumba, ám szintén csak előzetes bejelentkezést követően.
Pákozdra érve a legnagyobb meglepetés, hogy némi emelkedőkön is fel kell hajtanunk, ami annyira szokatlan, hogy már csak dacból is elfáradunk. Itt a tópart helyett a településen át vezet az út, kocsma és cukrászda is bőven akad, ráadásul minden szinte feleannyiba kerül, mint a tóparti büfékben. A kiegyenlítődés jegyében szép, hosszú lejtőn hagyjuk el a várost, és kezdetét veszi az erdei vonatkozás. Merthogy ebből is van pár kilométer, aki meg többet is szeretne, tehet egy kitérőt a sukorói arborétumba, aminek a bejárata előtt vezet el az út, és ami az eddigiekhez képest szédítő, 160 méteres magasságban van. Szerencsére csak egy nagyon rövid, ám annál meredekebb emelkedőn jutunk el idáig (ez az egyetlen komolynak gondolható fizikai megterhelés a túrán), ám attól kezdve majdnem végig lejtőn gurulunk a velencei kiindulópontig. És ilyenkor ősszel talán már az a döbbenetes kivitelezői bravúr sem jelent problémát, hogy az utolsó etap a híres-nevezetes, nyáron már telt házzal működő Velence Beachen keresztül vezet, a strandolókkal közös, több száz méteres úton. Mindez egy kánikulai hétvégén még akkor is kölcsönös sértegetést eredményez, ha leszállunk a bringáról, és csak toljuk, ám így szeptember közepén valószínűleg – a hetedhét országra szóló szolgáltatóház ellenére is – tényleg csak a madár jár arra.
Mindent összeadva, a Velencei-tavat körbebicklizni 50 felett és 14 év alatt sem jelenthet gondot megállás nélkül. Nincs 30 kilométer, két-három óra alatt is megjárható, a kitérőkkel akár egynapos programnak is kiváló.
