Amikor a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón az újságírók felvetették, hogy miért kellett itthon a csoportutolsó ellen döntetlenre játszani, hosszan nekikészülni minden pontrúgásnak, miért kellett a saját térfelünkön felállni stb., Dárdai Pál, a magyar futball épp aktuális géniusza így válaszolt:
„Ma már a pontrúgásoknál mindig fúj egyet a játékos, rákoncentrál, ezt így tanítják. Hogy visszaálltunk a saját térfelünkre? Aki nem érti ennek a lényegét, az menjen el, és képezze túl magát. Nem tudom, hogyan kellene védekezni, oktassatok ki!”
Világos beszéd, de nem különösebb újdonság, annyit állít csupán: ti hülyék vagytok, csak nekem van eszem, kábé a seggemben is. Nem újdonság, hiszen megszokhattuk már, hogy aki talál egy gólt a Feröer-szigetek valamelyik eldugott zugában, vagy éppenséggel itthon elér egy gól nélküli döntetlent valami jobb napokat is látott ellenfél ellen, nos, az hipp-hopp! maga lesz azonnal Beckenbauer és Zagallo egy személyben.
De nyugi, nem bennünk van a hiba, „a magyar futballokos nemzet”, ezt már a miniszterelnök is megmondta. Dárdai ezt a kocsistempót bizonyára Berlinben tanulta.
