Első két, vidáman deliráló albumuk (Pink, Punk) után tavaly a seattle-i Sub Pop kiadóhoz szerződtek, itt jelent meg harmadik, címadásával (a wink magyarul kacsintást jelent) a hagyományaikat folytató, egyúttal váltást is jelző albumuk. A nyers gitárhangzásnak egy időre búcsút mondtak, szintifunk, r&b, hiphop, dreampop, new wave és nyers diszkó uralja az albumot, rafinált basszuspengetéssel, dobolással és szintetizátorfutamokkal körítve. Néha visszajönnek a groove-ba áztatott energikus pillanatok is, de az END című szám már többet köszönhet a kilencvenes években fénykorát élő Beastie Boysnak. A Ping Pong elsöprő elektropop hangzásához döntően járul hozzá a honfitárs chiptune banda, a YMCK bájosan 8 bites hangzása, a lüktetően nyárias In Pink pedig magán viseli a Stones Throw Records-közeli Mndsgn keze nyomát. A Chai hangzásának kulcsa a többrétegű női vokál, ami ezen a lemezen sokkal szofisztikáltabban szól, miközben kiszámíthatatlanul keverednek a bájos akcentusú angol és az anyanyelvi strófák. Az egyre rafináltabb kompozíciók egy popérzékeny, ellenállhatatlanul dallamos, számos stílusban otthonosan mozgó és kellően okos-agyas zenekart mutatnak. Ahogy az egyik kulcsdal címe (Nobody Knows We Are Fun) üzeni, eddig talán senki sem hitte, mekkora zenei potenciál rejlik bennük, de ezután aligha becsülhetjük alá őket büntetlenül.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
