Még akkor is, ha az efféle kémlelések mögött rendre ott van, hogy valaki a kreatív teamból egyszer részt vett egy Hitchcock-kurzuson, és kellemes emlékekkel távozott. Ezúttal már magát a regény íróját is kezelték Hitch-stréberséggel, és akkor még a rendezőről nem is beszéltünk, akin végképp elhatalmasodtak a filmtörténeti rángások. Szegény Amy pedig csak néz kifelé azon az ablakon, otthonkája takaros, tekintete zavart, egyik kezében nyugtató, a másikban ital, a pszichiátere agorafóbiára esküszik, mindenki más a Hátsó ablakra. Igaz, Otto Preminger Laurájából (magyarul: Valakit megöltek, 1944) is bejátszanak egy keveset, Clifton Webbet mindig öröm látni, Gary Oldman viszont úgy fest, mint akinek épp most szóltak, hogy tajtékoznia kell egyet. Egy profinak ez semmi, azt sem kell tudnia, hol van, Oldmanon sem látszik, hogy képben lenne, ez most melyik film. Amyt ott hagytuk el, hogy áll az ablaknál és néz: addig-addig csinálja ezt, míg a szomszédban konyhakés nem villan, amely mintha Julianne Moore-ba szaladna bele, Jennifer Jason Leigh-ben viszont a vágóolló tett kárt, őt szinte teljesen kivágták, még az üvegplafonnak is nagyobb szerep jut (na, mi?!), mint neki. Még a pszichiátert is egy Pulitzer-díjas művész alakítja, egyedül a macska nem nyert még semmit – ez a hatalmas pazarlás ad egy kis szürreális ragyogást e nagyon B thrillernek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
