Snyder filmjeinek hagyományosan a főcím a legerősebb pontja, ezúttal is ez a helyzet: miután egész Las Vegas zombikaszinóvá változott, épp csak sikerül kimenteni egy minisztert az olyan agyevők elől, mint a pocakos Elvis-imitátor vagy a megvadult sztripper. A bűnös várost karanténba zárják és magára hagyják, így néhány év alatt saját agyevő-evolúció megy ott végbe. A hatóságok ezért úgy döntenek, atomot dobnak rá – ám előtte egy válogatott zsoldos csapat azt a titkos megbízást kapja, hogy rámolják ki az egyik magára hagyott kaszinó széfjét.
Maga Romero már nem élte meg, hogy saját zombifilmjei eljussanak a fejlődés csúcsára, ahol immár a halottak az egyértelmű hősök, az emberek pedig a gonoszok – idáig Snyder sem merészkedik el, de példaképe után ismét egy nagy lépést tesz az élőhalottak dramaturgiai elismertsége felé: immár hierarchiaszerűen megkülönböztethetőek a lassú és gyors zombik, utóbbiaknak vezérük is van, akinek kedvese is akad. A halottak hadseregének abszolút csúcsa – avagy alja –, amikor kiderül, hogy már a kis trónörökös is úton van – aki úgy gondolja, mindez a zombiknál nőgyógyászati, pszichológiai és filozófiai értelemben lehetetlenség, az bizonyára a sztori egyéb logikai egyenetlenségeiben is elbotlik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
