Narancs XX. évf. 22. szám (2008-05-29)
Az államot már régi idők óta szokás hajóhoz hasonlítani, amely - legalábbis Párizs optimista címerfölirata szerint - hányódik, de nem süllyed el. A magyar Respublika viszont az utóbbi időben egyre inkább a "bolondok hajója" metaforáját juttatja eszünkbe: csakugyan, mintha csupa bolond utazna rajta és próbálná irányítani, legalábbis míg el nem süllyed.
Magyar Narancs, 2008. május 15. Kedves Narancs, tisztelt főszerkesztő úr! Előfizetőként e héten is nagy örömmel vettem kezembe a lapot.
Hétfőn szavazott róla az Országgyűlés: a Tibetről szóló határozati javaslatot nem vette napirendre. De nem néz-e ki hülyén, hogy a szabadságharcaira oly büszke kis nép - a magyar - parlamentje még csak vitatkozni sem akar a szabadságáért küzdő másik kis nép - a tibeti - ügyé-ről? És ezt most a képviselők nem kenhetik (egy)másra, mindenki hozzátette a magáét.
A Színművészeti Egyetemen tartott fejtágító, avagy továbbképzés - ha hihetünk a hirszerzo.hu-nak, és egyelőre nincs rá okunk, hogy ne ezt tegyük - konkrét tartalmát tekintve leginkább gyerekes marhaságokból állt, ilyen az autópályaépítések és a metróberuházás leállítása, meg a paksi atomerőmű vizének felhasználása a Duna- Tisza köze elsivatagosodásának megakadályozására. Fejleszteni kell a turizmust is, nem vitás. Ez még nem kormányprogram, legfeljebb annak a paródiája, újabb autópályák már nemigen vannak tervezve, a metróberuházás leállítása pedig (amely úgy történne, hogy az Orbán-kormány nem fizetné ki a számlákat az alvállalkozóknak) - a magyar állam nyilván szerződésekbe foglalt kártérítési kötelezettségei miatt - kábé ugyanannyiba kerülne, mint a megépítése, viszont nem lenne metró, csak egy félig kifúrt alagút és félkész állomások, a hülyének is megéri.
Nem várt versenytársat kapott a kormány Új Tulajdonosi Programja: egy magánbiztosító kedvezményes részvényvásárlási akcióval kezdi meg működését. A kormányhoz hasonlóan ez is a kisbefektetőket kívánja támogatni: első ügyfelei 20 százalékos kedvezményt kaphatnak a majdani tőzsdei jegyzésárból, 200 ezer forint névértékű részvény erejéig. További hasonlóság (és egyben érdekesség), hogy az üzleti biztosító figyelemfelkeltő akciója nem fizetős hirdetésként került a jelentős sajtóorgánumokba (Népszabadság, index.hu, hvg.hu stb.), hanem hírügynökségi jelentés (MTI), illetve sajtótájékoztatói beszámoló részeként, éppúgy, mint a kormány politikai akciója.
Van egy kapus Angliában, úgy hívják, hogy Robinson. Neve alapján szegény hősünk híres lehetne robinzonádjairól vagy a kapufára akasztott pisztolyáról, de őt mégsem valamely nagy tette, hanem a zágrábi stadion egyetlen apró dombocskája segítette kétes ismertséghez. Ezt a szabad szemmel alig látható, végzetes kupacot az ellenfél kapusa túrogatta össze a horvát-angol mérkőzés első félidejében, hogy az esőtől csúszós talajon a labdát ráhelyezve kirúgását erről végezhesse el. Fordulás után pedig pont ezen a kitüremkedésen pattant meg Gary Neville hazaadása, méghozzá éppen csak annyira, hogy a labda nevezett Robinson lába fölött átugorva nevetségesen és védhetetlenül vánszorogjon a kapuba.
Magyar Narancs, 2008. május 15. PANKKK - lemezes pályázatok: mainstream vs.
A Heves megyei Mezőszemerén egyik napról a másikra eltűnt egy liget. Bukta Imre és Wahorn András helyi lakosok bejelentése nyomán már az ügyészség nyomoz.
A tavalyi elnökválasztás szabálytalanságai miatt június 7-én rendkívüli tisztújító küldöttgyűlést tart az SZDSZ. Az elnökjelöltek személye nem, ám a politikai helyzet és a választás tétje alaposan megváltozott.
Miközben a pártok a köztársasági elnök ombudsmanjelöltjeinek folyamatos leszavazásával az országgyűlési biztosok intézményét lehetetlenítik el, a két nagy frakció az Alkotmánybíróság megüresedő posztjainak feltöltéséről sem képes megegyezni. (Lapzártánk után érkezett a hír: a parlament Fülöp Sándort a jövő nemzedékek biztosává választotta, ám Péterfalvi Attila ismét elvérzett). A szocialisták hallani sem akarnak a népszavazási kérdéseket átengedő Bihari Mihály mandátumának meghosszabbításáról.
Megbukott a telepfelszámolás, nem sikertörténet a roma gyerekek integrációja, változatlan a cigány munkanélküliek száma, drámai a romák egészségügyi helyzete. Hat éve volt az MSZP-SZDSZ-koalíciónak, hogy mélyreható változásokat indítson el a magyarországi cigányság helyzetében. Nem tette, ezért tovább romlik a lassan negyedszázada munka nélkül tengődő, apartheidszerű körülmények között élő, gyermekeiket cigány többségű iskolákba járató romák élete.
"Nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek" - ezt az alapelvet szokták hangoztatni Libanonban, amikor a polgárháború újjáéledését az utolsó előtti pillanatban politikai kompromisszummal akadályozzák meg a folyamatosan változó felállásban megütköző politikai táborok. "A nyertes a libanoni nép" - teszik hozzá ilyenkor a politikusok, ami még szebben hangzik, és ráadásul igaz is, hiszen a háborúnál aligha van rosszabb, és ezt a libanoniaknak igazán volt alkalmuk megtapasztalni az elmúlt évtizedekben.
A dolgok jelenlegi állása szerint rendkívül meglepő volna, ha a demokraták elnökjelöltjét végül mégsem Barack Obamának hívnák. De vajon tényleg teljesen esélytelen már Hillary Clinton? És mit gondoljunk most Obama esélyeiről McCain ellen?
Június elsején helyhatósági választásokat tartanak Romániában. Erdélyben a magyar jobboldal pártja, a Magyar Polgári Párt (MPP) az eddig megingathatatlannak tűnő RMDSZ-t kóstolgatja. A kampányfinisben Orbán Viktor és a Fidesz-vezérkar igyekezett esélyt adni a jobboldal polgármester-jelöltjeinek. A tét nem csak helyi érdekű.
Ha külföldön élő vietnamiakat kérdez az ember, mi hiányzik nekik leginkább, legtöbbjük biztos, hogy a pho-t (ejtsd fhá) említi. Vietnam legjellegzetesebb ételéről van szó: az erős, aromás marhahúslevest rizstésztával, hússal és illatos kiegészítőkkel együtt eszik.
A HÉV első megállójáig még türtőztette magát az emberük, de a Kvassay-hídnál már úgy viselkedett, mint egy rutinos idegenvezető. Vicceskedett valamit a szabad kikötőről, Troché arra gondolt, hogy jó lesz a későbbiekben egyáltalán nem számítani "Ómafa úrra", hisz nyilvánvalóan fél valamitől, ha ennyire nem tudja tartani a száját - hogy ez a Francia öbölről vagy a Rendőr dombról jutott-e az eszébe, azon épp a Szent Imre téri megállóig gondolkodott (közben volt valami kecskés gyerek szobra is).
"Férfiúról szólj nékem Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, feldúlván szentfalu MűPát..." A Zenegyűlölő eme torz sorokkal ébredt valahol, amikor a rózsásujjú Hajnal kelt ki a ködből és elhagyta a mézízű álom. És a hullaszappanos kocsmafalakat, a zilált ételroncsokat, a lezüllött poharakat, megalázott tányérokat elnézve eszébe ötlött, hogyan zengett egykoron a vak dalnok az éles hangú lanton ama régi - és miféle! - lakomákról a jól bevacsorált Devecseri Gábor fordításában: "Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre, / szép szinarany kancsót az ezüsttálkába ürítve, / hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.
Régi mániánk, hogy a Stefánia utat nosztalgiával emlegetjük, Rátonyi Róbert népművelői tevékenysége nem volt hiábavaló. Ha Stefánia, akkor a telihold foncsorától még jobban ragyogó hölgyek, a lábuk előtt heverő pálinkafüttyös huszárkapitányok, cigányzene a jobbik fajtából.
Tulajdonképpen akár röhögni is lehetne ezen a két bandán, ha a végeredmény nem lenne ilyen. Nem tudom, mi játszódhatott le az egyébként általános iskolai tanárként is dolgozó Tom Cato Visnes basszusgitáros (korábbi művésznevén: King Ov Hell) fejében, amikor a pusztító, botrányhős Gorgoroth után (ez az a zenekar, ahol az énekest azért sittelték le, mert rituálisan megkínzott valakit; egyébként papírja van arról, hogy elmebeteg, és ezért a norvég állam zsíros lóvét folyósít neki minden hónapban, egyúttal hivatalosan megtiltotta neki, hogy dolgozzon) megcsinálta ezt a két zenekart.
World music: három új lemez, a javából. Nagyon komoly dolgok. Van bennük anyag és szellem, gyökér és friss hajtás, mélység és könynyedség.
Pár szigetországi retardált átrándulván a kontinens egyik ibuszos szegletébe, ripityává lövi egymást, miközben folyamatosan hülyeségeket beszél, és gyakran keserves pofát vág - ennyiben bízvást összefoglalható vizsgált műalkotásunk: decens (kritikai és közönség)sikert jósolok, evvel lesz tele az internet, viszont mi köze mindehhez szerencsétlen Schubertnek? Franznak. Hacsak nem azért küldtük pályára, hogy megkülönböztessen minket Tarantinótól vagy Guy Ritchie-től.
Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.
A tér élénk, mondhatni rikító: az előadás díszlete nem idézi, hanem mutatja a televíziós show-műsor külsejét. Puzzle-díszítőelemek a falon, mindenütt feliratok hirdetik a műsorvezető (illékony) dicsőségét: a név nagy mágikus elem itt, sokszor kell ismételgetni, mutatni. Középen öt narancssárga fotel, ide ülnek majd a delikvensek, az áldozatok - mert mindenki áldozat, aki ezekbe a fotelekbe telepszik. De ez még sokára van. Előbb mi is átalakulunk: a tévéműsor közönségévé kell válnunk, akár lennénk ilyenek, akár nem. Ez a kényszer nem általában kellemetlen (bár úgy sem jó, ha belegondolok), hanem in concreto: jön ugyanis az idomár, aki felkészít, hogyan is kell viselkednünk.
Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.
Nagyjából 1970-et írunk, a helyszín az Ígéret Földje, vagy inkább egy poros amerikai kisváros kongresszusi központja, ahol nagy tömeg gyűlt egybe vasárnap. Mindenki a körútját járó prédikátor helyi beszédét várja. Megérkezik, s rövid bevezető után belecsap: csak mondja és mondja a szövegét, fel-alá jár, vagy inkább rohan, berezonál a kezében a mikrofon, egyre lelkesebb, leveti zakóját és napszemüvegét is. Alig kell egy fertályóra, már minden szavát elhisszük, lelkesedése átragad miránk is. Aztán, ahogy véget ér a show, tesszük, amit mond.
A Lolita című regényéről elhíresült orosz-amerikai szerző e műve első látásra nem sok jót ígér: a felépítése éppen olyan, mint egy beavatottaknak szóló, unalmas kritikai kiadásé. A híres amerikai költő, a valóságban nem létező John Francis Shade váratlan halála előtt írt utolsó, terjedelmes versét adja közre benne megfelelő kritikai apparátussal - magyarázó jegyzetekkel, mutatóval, előszóval - dr. Charles Kinbote, a pár hónappal korábban az USA-ba érkezett tudós, akit New England-i vendégprofesszorsága idején az idős poéta megtisztelt barátságával.
Amennyire bőszen promotálta nem is olyan rég a Radiohead azt a forradalminak tartott újítást, hogy a legutolsó lemezét első körben csakis az internetről lehet letölteni, annyira mélyen hallgatott Trent Reznor arról, hogy milyen bombát tervez idén májusra, pedig ő is tud hírverést kelteni nagyon, emlékezzünk csak az előző "rendes" Nine Inch Nails-lemez, a Year Zero világvégekampányára. Itt viszont az állóvízbe robbant bele a The Slip, és ugyan az instrumentális, négyrészes Ghost, amelynek az első felvonását szintén ingyen lehetett megszerezni a zenekar honlapjáról, már előrevetítette valamelyest a digitális jövőt, arra senki sem számított, hogy alig pár hónappal később egy komplett új anyaggal lepi meg Reznor a rajongókat.
Az idei szemle fődíjas alkotása, a hányatott sorsú Delta úgy tűnik, révbe ért: Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját.
A rendszerváltás óta készült, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek legjavát fogja össze és versenyezteti a május 28-30. között Esztergomban zajló Együttélés Filmfesztivál a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) rendezésében. A közel húsz év anyagát tömörítő versenyről az elő- és főzsűri tagjával beszélgettünk.
Pár napja múlt ötéves Budapest emblematikus könnyűzenei és kulturális intézménye, amely működő nyugat-európai példák nyomán, civil kezdeményezésből született. Június elejétől a Műcsarnokban is bemutatják, hogyan lett egy rozsdás, ócska szállítóhajóból európai színvonalú találkahely.
"Meddig kell bujdosni az élet örömei, a kultúra áldásai, a civilizált világ legegyszerűbb előnyei elől? Meddig kell koldusnak mutatkozni mindenkinek Magyarországon? Meddig maradunk Kókán (sic! - J. L.), hogy a lencsét kétszer megegyük? Meddig kell a padlás felakasztottjai elől a pincébe járni nevetni? Meddig él ez a kopottságában éldegélő kabát és e korszak, amelynek most már valamennyien bohócai lettünk? Élni akarunk!" - írja Krúdy Gyula 1931-ben. A gasztronouta, bár némely pincékbe, főleg életének egy bizonyos, az epizódjellegen túlmutató idejében, kétségkívül járt nevetni, ezt nem öngyilkos hajlamú és eme hajlamokat sikerrel kielégítő honfitársai iránti szeméremből tette.
A budapesti trolisok szakszervezete "játékos" közvélemény-kutatást tartott honlapján arról, hogy mit tartanak olvasóik a legfontosabbnak a munkahelyükön. A három válasz közül (biztos munkahely, magasabb bér, jobb munkakörülmények) a válaszadók mintegy hetven százaléka az elsőre, a biztonságra voksolt. Megnéztük, hogy mit jelentett nem is olyan régen a biztos munkahely fogalma.
Az utóbbi néhány év legpusztítóbb földrengése két hete sújtotta Kína Szecsuán tartományát. Az áldozatok száma napról napra nő, és egyelőre a föld sem akar megnyugodni.
Már a régi görögök is taszigáltak golyókat, de akkor még csak a távolság számított, a rómaiaknál viszont már egy bizonyos célponthoz kellett minél közelebb juttatni őket. Gallia meghódításakor természetesen ez a verzió került Provence-ba. Nem tisztázott, hogy a középkorban miért tiltották be bizonyos francia és angol királyok, de ez volt a helyzet egészen a XVII. századig. Maga a pétanque a köznép körében oly népszerű boule lyonnaise-ből alakult ki, melynél futásból hajítják a golyót. A ma is érvényes játékszabályokat 1907-ben a provence-i La Ciotat városában alakította ki az emberi szolidaritás, mivel egy bizonyos Jules Hugues "Le Noir" (a fekete) mindenképpen golyózni szeretett volna, csakhogy ebben isiásza megakadályozta. Társai a futkosást egyszerűen kihúzták a szabályból, és a pálya méretét is a felére csökkentették. Innen származik a játékforma neve is, mivel a Les Ped Tanco provanszál nyelven mozdulatlan lábakat jelent.
