Szerelem másképp Lány szeret lányt, de lányt szereti a bátyja is - mindez Romániában, piacgazdaságban, boldog békeidõben. Nehéz pálya, mert nem segít a történelem, ezek a csupasz falak nem azért ilyen randák, mert rohad a szocializmus, hanem azért, mert valaki a házból nem fizeti a közös költséget. Szóval nem lehet a történelmi kulisszával takarózni, minden szem az emberi viszonylatokon, amelyek nagyjából ki is merülnek a fentebb vázolt hármas kapcsolás igen egyszerû ábrájában. Az erõviszonyokat tekintve annyi még hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy Bukarestben diákoskodó ártatlan, vidéki kislány akad fenn a testvérszerelembe esett rettenetes gyerekek hálóján, a népies-urbánus vita azonban csak nem akar fellángolni, a történet makacsul az érzelmek és szenvedélyek mentén bonyolódik. Az egymást szeretõ lányok érdek nélküli megismerését azonban nehezíti, hogy ahol csak megfordulnak, mindig ugyanazt a sörmárkát kell rendelniük, és gyaníthatóan ugyanezen okból került a filmbe egy ruházatibolt-látogatás is, de a termékelhelyezés azért még mindig diszkrétebben folyik, mint a honi ügymenetben. Azt azonban mégsem lehet a sörre kenni, hogy a lányokból sem látszik egyéb egy-egy márkajelzésszerû címkénél. Pofinként két jellemvonás a fejadag: vagány-zûrös az egyik, szelíd-házias a másik - ellentétek a javából, csoda-e, hogy ennyire vonzzák egymást. Jobban oda lett figyelve a díszletekre: ér, amennyit ér, de végül is a realitásnak az is egy foka, hogy a vidéki papa autója valóban egy leharcolt népautó és nem a bronzfokozatú szponzor modellje.
- kg -
Új Budapest Filmstúdió
** és fél
ELMORE Leonard: Glanc Az amerikai krimi nagy öregjének 1985-ös remeke. Vincent Mora detektív egy sebesülése után Puerto Ricóban gyógyul és szeret bele egy helyi szépségbe. Ám ott van még valaki más is, az ártalmatlan turistának tûnõ pszichopata szexuális bûnözõ és gyilkos, Teddy Magyc, akit valaha Vincent kapott el. Hosszú évek után kiszabadult, és most nem egyszerûen megölni akarja ellenségét, hanem halála elõtt még valamilyen formában gyõzni is akar fölötte.
Pompás, szövevényes, fordulatos történet, nagyszerû figurák, remek dialógusok, nagy életismeret. Az olvasó elgondolkodik, hogy miképpen alakult ki s virágzik Dashiel Hammett és Raymond Chandler óta az amerikai detektívregény mint nagy irodalom, holott még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy irodalomnak tûnjék. Éppen Elmore Leonard mondta, mint a Wikipediában olvasom, hogy mûveinek fõszabálya: ha írásmûnek tûnik, újra kell írni. De legalább ennyire fontos strukturális eleme ezeknek a regényeknek, hogy fõhõsük, a nyomozó nem egyszerûen becsületes, hanem igaz ember, méghozzá derekasságának öntudata nélkül. A gazdag élettapasztalat, dörzsöltség, kemény eszközök, a bûn világának alapos ismerete, amely ebben a tekintetben valamifajta naivitással párosul, kölcsönzi ezeknek a regényeknek azt az ismerõs, s a maga nemében fölemelõ feszültségét, mely minden fordulat, rémtett és leszámolás, bûn és bûnhõdés alapja.
Elmore Leonard regénye gördülékeny, élvezetes magyar nyelven kerül az olvasó elé.
RS
Fordította Hegyi Pál. Krimiklub.hu könyvek, 2008, 426 oldal, 1950 Ft
*****
Sebastien Tellier: Sexuality A minapi eurovíziós mezõnybõl messze kimagaslott a francia Sebastien Tellier: az indulók többségével ellentétben õ profi, ráadásul módfelett tehetséges. Aki látta már, biztosan megjegyzi a kissé torzonborz külsõt sajátos eleganciával vegyítõ franciát, aki nem rest instrukciókat adni albumaihoz: L'incroyable Vérité címû bemutatkozó lemezét például ajánlatos gyertyafénynél hallgatni. A második lemez, a Philip Zdar közremûködésével elkészült Politics már címében is hordozza a témaválasztást - akárcsak az idén megjelent Sexuality. A komponista, elõadó és multinstrumentalista Tellier munkáját producerként ezúttal Guy-Manuel de Homem-Christo, azaz a Daft Punk egyik beltagja segítette - a kreatív kettõs igen erõs és markáns zeneanyagot rakott öszsze, amely alighanem senkit sem hagy majd közönyösen: lesz, aki három szám után kitépi a lejátszóból, míg mások inkább folytonos lejátszásra állítják. A zene zömmel minimalista, máskor éppen hogy bombasztikus, hol diszkrét, hol hatásvadász elektronikus alapokra és szintihangokra épül - stílusában egyszerre, párhuzamosan utal a klasszikus elektropopra, az easy listening hagyományra (különös tekintettel a szoftpornó filmzenékre), s a hetvenes évek léha, fehér és fekete popzenéjére. Ehhez jönnek még a megfelelõ helyen elhelyezett kéjes nyögések, Tellier zömmel angol, ritkábban francia nyelvû szövegei - nagyjából egyértelmû utalásokkal (a Sexual Sportswear és a Fingers Of Steel címekért külön jutalom jár). Nyilvánvaló, hogy hõsünk már a kezdete elõtt megnyerte a versenyt - ehhez képest mellékes, melyik röhejes gárda örülhetett a végén.
- minek -
Record Makers/Deep Distribution, 2008
****
Shine A Light Ugyan a Stones finomítatlan zenéjéhez alighanem az imbolygó kézbõl rögzített szemcsés, karcos és olykor életlen szupernyolcas mozgóképek passzolnak a legjobban, ám valójában ez lépcsõházi gondolat: Martin Scorsese koncertfilmje alatt igazán nincs okunk elégedetlenkedni. A jeles New York-i mester roppant erõteljes térélményt kreált az éppen városában zenélõ csatalovak köré, a látvány nem csupán végtelenül dinamikus, hanem centripetális ereje is van - csak úgy szívnak a képek a színpad belseje, intim szögletei felé.
Egy Stones-koncerten, láthatjuk, minden pillanatban történik valami, és most nem csupán a Mick Jagger nevû atombombára gondolok. Hanem ott vannak például a gesztusok. Ahogy Richards csodásan suttyó módon félreköpi a blázt, vagy amint kezét lazán Wood vállára ejti, aki ettõl persze belebicsaklik a szólójába, és így tovább: minden megvan. A legjobbak persze a testek, de legfõképp az ábrázatok. Míg a bevágott archív felvételekrõl a csikóévek hallatlan pimaszsága és ördögi szexuális töltete juthat elsõsorban eszünkbe, a Stones-tagság 2006-os szuperközelijeirõl már leginkább a kései Rembrandt-portrék. Fantasztikus részletek, elrinocéroszosodott nyakak, aszott felkarok, gyufaszállábak felett dudorodó, nagypapás hasak - vagy például vizsgálták már figyelmesebben Keith Richards fülét? Drámai. Kiváló, a púderhasználattól rokonszenvesen tartózkodó film ez, még a vászonra settenkedõ rendezõ is valóságosnak tetszik benne (rémes, de szeretni való pojácát látunk). Kicsit talán hosszú, ugyanakkor én egy koncert-DVD-t is három nap alatt nézek végig.
G. A.
Forgalmazza a Mokép
**** és fél
JohN Sandford: A hold árnyéka A könyv jókora hazugsággal kezdõdik a borítón: "Lucas Davenport ismét színre lépÉ" A J. P. Putnam's Sons tavalyi amerikai kiadásához képest a borító csak ennyiben különbözik: ott ezt mégsem mernék. A kiváló detektívregény-író remek figurája, a komputer-játékokkal milliomossá váló minneapolisi nyomozó nem lép színre, legföljebb néhányszor szót vált beosztottjával, Virgil Flowersszel. Semmilyen szerepe nincs a könyvben.
Nemcsak ez a regény egyetlen csalódása. Valami kezdettõl nem stimmel. Sandford remek életismerete, feszültségteremtõ képessége, történetbonyolítása, jellemrajzai, a detektívregényben néha nagyon fontos mellékszálai, motívumai - mind-mind hiányoznak. Pedig úgy kezdõdik, mint egy Sandford-regény: a patológiás gyilkos lecsap, majd újra meg újra lecsap, s magát a detektívet is fenyegeti. De az egész mintha csak vázlat volna, s mindaz a szín, amitõl nem sajnáljuk a rászánt néhány órát, egyelõre még nincs felrakva. Az alakok körvonalai megvannak: a kisváros seriffje, a nyomozó gyermekkori barátja, akinek állása múlik az eset kiderítésén, annak húga, akivel a nyomozó szerelembe keveredik, maga a nyomozó, aki cikkeket ír folyóiratokba, a drogcsempész szektavezér, a helyi újság szerkesztõje, a milliomos áldozat, annak pénzéhes fia, az idõs orvos és felesége, a következõ áldozat, és így tovább. De mindenki ugyanazon a hangon beszél, érdektelen gondolatokat közölnek, s a cselekmény - a bûn okát a múltban kell keresni - csak vánszorog a következetlen leleplezõdésig.
S akkor jön a "szerzõ" köszönetnyilvánítása: "Ezt a könyvet a barátommal, Larry Milett-tel közösen írtuk." Ez az igazi leleplezõdés. Nemcsak a kiadó, hanem John Sandford is becsapott bennünket. Elkészítette egy detektívregény vázlatát, és kidolgozását tehetségtelen barátjára bízta. Aztán rátette a könyvre a nevét, s az ostoba olvasó - például a sorok írója - megvásárolja.
- rs -
Fordította Sz. Kulcsár István. JLX Kiadó, 2008, 368 oldal, 2590 Ft
*
Christian Death Ahhoz képest, hogy a pár hónappal ezelõtti Sisters Of Mercy-buli (akikkel elvileg a Christian Death is jött volna, csak aztán valamiért törölték a turnét, úgyhogy ezúttal pótoltak) majdnem telt házas volt, itt konkrétan egy szégyenteljes, az Artyemovszkot körülbelül a negyedéig megtöltõ közönség várta a kultikus amerikai bandát. Balszerencsés zenekar ez: legutóbb, amikor Magyarországon játszott, az akkori gitárost kapcsolták le valami piti drogügy miatt a határon, a sznobériájáról ismert darkszíntér meg még mindig a tizensok éve kiszállt Rozz Williams énekessel (aki késõbb öngyilkos lett: pont idén áprilisban volt halálának tizedik évfordulója) felvett anyagokat tartja etalonnak. Meg amúgy is béna a marketingje, mert nem jelenti be háromévente a feloszlását, mint mondjuk a The Cure, amely szerintem tizenöt éve ebbõl él, és ha nem a Cure lett volna suttyó kamaszkorom depressziójának háttérzenéje, akkor most azt mondanám rá, hogy a darkzene Illése.
Nagy vesztesége egyébként a hazai darkszcénának ez az érdektelenség, ugyanis a Christian Death igen jó formában zenélt ezen az estén. A fõszereplõ persze még mindig Valor Kand, aki egyszerre volt ihletõje a kornos Jonathan Davisnek meg a fél nu-metal szcénának, illetve az újkori darkcsapatok jó részének is, és egyébként úgy néz ki, mintha az aerosmithes Steven Tylert elkapta volna valami súlyos góttrip. A színpadon nem lehet nem figyelni rá: gitározik, hegedül, meg persze énekli azokat a nyomasztó, sokszor zajos gitármunkával (a másik gitáros Kand mellett szürke egérke, de valószínûleg a dobossal együtt metálvonalról érkezett: egészen élvezetesen zajongja tele a régi témákat) megspékelt dalokat. A másik emblematikus figurája a csapatnak Maitri, a bõgõs-énekes csaj, aki sokszor szólót is énekel, és ezek ketten még úgy is tökéletesen adták el a bulit, hogy az utolsó lemez bizony nem nagy eresztés. De legalább az egyetlen jó számot (Dexter Said No...) elnyomták róla.
V. Á.
A38 hajó, május 19.
*****
Indiana Jones és a kristálykoponya királysága Egy eleve filmnek szánt holmit kiadni nyomtatásban, meg nem mondom, hogy az irodalom hatáskörébe tartozik-e, vagy inkább kulcstartó-, illetve kötöttárubiznisz. Hogy miben is különbözik egy talpig Harrison Fordban és az õ összetekert korbácsában pompázó papírfedél a hasonló egérpadtól? A kimunkáltság mívességében? S ha ez már tényleg a falanszter, és Michael Angelo v. Jackson faragja az egérpadok lábát? A helyzet attól sem változna, ha esetleg tudnám, ki az a James Rollins (a szerzõ), pláne ha bírnám értelmezni azt, hogy "a New York Times sikerlistás szerzõje". A filmötletbõl és a forgatókönyvbõl regényt applikálni viszont biztos nem lehet valaminõ formai ismeretek nélkül, egy létezõ mûtermék (itt film) hangulatának pedig akár a minimális reprodukálásához is kell pár ek. irodalmi potenciál is - mondott Rollins szerzõ nem hoz e téren szégyent senkire, még önmagára sem, volt akkora összeg, hát, záksón. A könyvváltozat hasonmód lendületes, s közel oly elragadó. És pont annyira érdektelen benne, hogy voltaképpen milyen ostoba is (sokféle régi s új hókuszpókuszokból összegányolt) - nem ez a dolga ugyanis, hanem hogy elférjen a maja koponya mellett a polcon, tehát valamennyire fölé is lõttek a küldetésének. Ennél már csak a hazai kiadás mozgósított nagyobb haderõt a ránézésre szükségesnél, ugyanis a fordító a magyar sci-fi ügyletek szimpatikus spiritusz rektora, a napokban elhalt Trethon Judit. Nem érte már meg a filmpremierrel egyidejû megjelenést, így e tárgy is hagyaték: kedves holmi.
- ts -
Lazi Könyvkiadó, 2008, 285 oldal, 1990 Ft
*****
Gyilkosság online Mindenki látott olyat, hogy valaki öszszeráncolt homlokkal kiejti azt a szót, hogy "internet", és ezzel valami nagyon rejtélyeset és sötétet, magát az ismeretlent nevezi meg, amihez képest a pokol is maga a vidámpark. Filmünk is innen vág neki, az FBI netbûnözésre szakosodott szakemberei egy nagyon riasztó világgal állnak érintkezésben nap mint nap, mintegy folyton az oroszlán szájába dugdossák a fejüket, ennél riasztóbb már csak egy van: az az információmennyiség, amit õk tudnak és tudhatnak a felhasználókról. Csakhogy néha ez is kevés, esetünkben a rejtélyes bûnözõ olyan weboldalt fundál ki, ahol roppant furmányosan konstruált kivégzéseket látunk, és minél többen bámuljuk, annál gyorsabban szenved ki az áldozat.
Ez volna hát a központi metafora, ami tán kissé túl komolyan is van véve, mert bár a nethasználat személyiségformálása érdekes kérdés, mégsem biztos, hogy egy thrillerrel hozhatjuk ki belõle a legtöbbet. Mondjuk azért, mert az arctalan, következmények nélküli erõszak- és kegyetlenségfogyasztás, ami ellen filmünkben próbálunk ágálni, szerves része a mûfajnak - e tekintetben kulcsjelenetnek tekinthetõ, amikor a fõhõs, Marsh ügynök és csapata rábukkan egy holttestre, s az elõbb odaérkezõ dolgozó a látványtól iszonyodva szól oda a kolléganõnek: "Ezt inkább ne nézd meg." Ám a kamerára és ránk mindez nem vonatkozik, akkurátusan végigpásztázhatjuk az áldozati porhüvelyt.
A Gyilkosság online-t tán csak az utolsó jelenete menti meg attól, hogy tökéletes önellentmondássá váljon, de az már csak halottnak a csók.
- dercsényi -
Forgalmazza a Budapest Film
**
