Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. november 7-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A legjobb mindjárt az elején tisztázni, hogy dinasztiáról szólván miről beszélünk. Ehhez a Wikipedia meghatározását követjük. A görög eredetű szó minden összetevőjének és jelentésének szerepe van a zenészdinasztiák esetében is. Tehát: „görög szócsalád: dünasztész (’fejedelem, uralkodó’), dünasztikosz (’korlátlan hatalmú’), dünamai (’erős, képes rá, bírja’).” Noha ma leginkább a rokonsághoz, családhoz tartozó és hasonló képességekkel rendelkező muzsikusokat jelöljük dinasztiaként, de valóban lehetnek saját területükön „uralkodók”, akik azért csak ritka esetben „korlátlan hatalmúak”, de kétségtelenül „erősek és képesek valamire”. A zene vonatkozásában érdemes szűkíteni a fogalmat, vagyis nem lesz szó például hangszerkészítő, impresszárió- vagy éppen mecénásdinasztiákról, bár persze ilyenek is vannak, csak hangszerjátékosokról, énekesekről, karmesterekről, valamint komponistákról.
Míg a dinasztia eredetileg többnemzedéknyi, azonos családból származó uralkodót jelentett, a zene esetében a többgenerációs tehetség – a cigányzene kivételével – viszonylag ritka. Elvileg tehát a tehetséges és híres zenész testvéreket/unokatestvéreket diszkvalifikálnunk kellene, de nem tesszük, mert érdekesek, hiszen azonos házból származnak ugyan, de különböző személyiségek. A személyiségről, mint a hozott és szerzett tulajdonságok komplex együtteséről szólva az összes erről szóló elmélet, könyv, értekezés, cikk ellenére sem dönthető el meggyőző pontossággal, hogy azt mennyiben a genetika határozza meg, illetve mennyiben alakítják a körülmények. Egyesek szerint olyan nincs, hogy „elveszett zseni” – bár persze, ha „elveszett”, akkor nem tudjuk bizonyítani, hogy zseni volt –, de az vitathatatlan, hogy a jó körülmények a közepes tehetséget is kibontakoztathatják. A támogató környezet hatása magyarázhatja, hogy a régebbi időkben, amikor még természetes volt a házi muzsika és az otthoni hangszer, az ilyen irányú tehetségnek jobb esélyei voltak.
Száz évig is
Ha nem is egész dinasztia, de jelentős zenészcsalád feje volt az operaszerző Alessandro Scarlatti, egyben két zenész fiának első tanára. Egyik fia, az élete nagy részét Portugáliában és Spanyolországban töltő Bach-kortárs Domenico Scarlatti leginkább az 555 csembalószonátájával írta be magát a zenetörténetbe, míg a másik fiú, Pietro Filippo Scarlatti orgonista volt, számos kantátát és billentyűs toccatát komponált.
Couperinből sem egy volt: a család a 17–18. században igen sok jelentős zenészt adott a világnak: a párizsi Saint-Gervais-templomban például több mint száz évig a Couperin család tagjai voltak az orgonisták, de a sok rokon és leszármazott más hangszereken is játszott. Közülük a két leghíresebb Louis és a „Nagy” François-ként ismert Couperin volt.
A leghíresebb és talán legkiterjedtebb zenészfamília, Johann Sebastian Bach családja esetében az öröklés és a környezet egyaránt döntően fontosnak tűnik, hiszen gyermekei, akiket feltehetően egyforma szigorúsággal nevelt, műveikből ítélve örökölhettek is a nagy apa adottságaiból. Maga J. S. Bach is tudatában volt a család gazdag zenei örökségének, mert őrizte a családi kompozíciókból álló, Altbachisches Archiv című gyűjteményt, amelyben ősei, Johann, Heinrich, Georg Christoph, Johann Michael és Johann Christoph Bach művei szerepelnek. Bach összeállított egy családfát is (Ursprung der musicalisch-Bachischen Familie), amelyben nem kevesebb, mint ötvenhárom családtagot jelölt meg muzsikusként. Ez a páratlanul kiterjedt muzsikuscsalád nagyjából a 16. századtól csaknem a 19. századig termelt zenészeket. J. S. Bach saját, felnőttkort megért tíz gyereke közül négy fiú, Wilhelm Friedemann (híres improvizátor), az újabban szerencsére egyre többet játszott Carl Philipp Emanuel („CPE”), Johann Christian („a londoni”) és Johann Cristoph Friedrich („a bückeburgi”) Bach futott be jelentős muzsikus pályát, és többük a gyerekeit is zenei pályára adta. Tehát az ötvenhárom muzsikus Bachhoz még legalább ezt a négy tehetséges komponista Bachot, de nyilván további zenészeket is hozzá kell adni. Az öröklődés versus körülmények vitában mindjárt el is gondolkozhatunk, bár a választ sosem fogjuk megtudni: vajon Bach négy kiemelkedő komponista fiából ilyen jó zeneszerzők váltak volna az apa dresszúrája nélkül is?
Wolfgang Amadeus Mozartnak nem volt ilyen kiterjedt zenész rokonsága, de apja, Leopold Mozart igen megbecsült muzsikus és hegedűművész volt, Hegedűiskolája pedig máig fontos olvasmány és tananyag. Szerenádokat, oratóriumokat, versenyműveket és több száz apróbb, alkalmi darabot írt. Mozart két életben maradt fia közül Franz Xaverből lett muzsikus; nem komponált sokat, és egész életében gyötrődött – joggal –, hogy apja művei mellett az övéi nem jelentősek. Mozart nővére, a szeretett Nannerl is komponált darabokat, de ezekből semmi nem maradt fönn öccse utalásain kívül, s férjhez menésével a kor szokásainak megfelelően mind előadói, mind zeneszerzői tevékenységének vége szakadt. S noha Mozart és felesége, Constanze Weber persze nem voltak vérrokonok, de ott is volt nagy zenei tehetség, mindjárt a két kiváló énekesnő, Constanze és nővére, Aloysia, valamint apjuk is zenész volt (és kottamásoló), a család legragyogóbb tagja pedig a lányok unokatestvére, Carl Maria von Weber.
Joseph Haydn nem büszkélkedhetett „hivatásos” muzsikus felmenőkkel, de kerékgyártó foglalkozású apja lelkes népzenész volt, és a komponista saját emlékei szerint a családja igenis nagyon muzikális volt, és szomszédjaikkal együtt sokat énekeltek. És hogy a tehetség itt nem „veszett el”, abban feltétlenül közrejátszott, hogy a nem zenész szülők nem csak korán felismerték a tehetséget, de aktívan elő is segítették annak kifejlődését, nemcsak Joseph, hanem öccse, a szintén kiváló komponista, Michael estében is. Kérdés, hogy ma egy kerékgyártó apa mennyire ösztönözné fiait, hogy zenei pályára lépjenek.
Felix Mendelssohn-Bartholdy felmenői sem voltak muzsikusok, bár az egyik nagybácsi hangszereket készített, de természetes volt, hogy a szülők legyenek tehetséges gyermekeik, Fanny és Felix első zongoraoktatói. Fannyt is utolérte a nők sorsa, pedig nagyon tehetséges zongoraművész volt, de leginkább családi körben zongorázhatott, nyilvánosan csak ritkán; emellett több mint 125 zongoradarabot és 250 dalt írt, de hat dalát csak öccse, Felix nevén adhatták ki.
Természetes
Híres muzsikuscsalád volt az osztrák Strauss is, de mivel a két leghíresebb családtagot, apát és fiút egyaránt Johann-nak keresztelték, nem biztos, hogy kapásból meg tudnánk mondani, melyikük komponálta a Radetzky-indulót és melyikük a Kék Duna keringőt. Az idősebb Johannt (Radetzky-induló), számtalan híres valcer, polka, galopp és egyéb táncok szerzőjét nevezte Berlioz „a bécsi keringő atyjának”, míg a „valcerkirály” elnevezést fia, ifjabb Johann (Kék Duna keringő) kapta, aki egyben az egyik legsikeresebb bécsi operettszerző is volt. A két másik Strauss fiú közül Josef is bőven ontotta a keringőket és más tánczenét, többek között testvérével együtt a Pizzicato polkát. A harmadik fiúnak, Eduard Straussnak tehát nem volt könnyű dolga két híres testvére mellett, ezért ő inkább a gyorspolkákra és a tánczenék vezénylésére szakosodott.
Sokan a családhoz tartozónak vélik Richard Strausst is, de ez tévedés – a Strauss családnév elég gyakori a német nyelvterületen. A német Richard családja nem mondható dinasztiának, de apjától, Franz Strausstól, a virtuóz kürtjátékostól, aki egyébként gitáron, klarinéton és brácsán is jól játszott, valamint komponált és vezényelt, sokat kaphatott, génekben és inspirációban egyaránt.
Sokkal inkább dinasztia volt az öt generációra kiterjedő luccai Puccini család. Giacomo Puccini szépapja, Jacopo Puccini rendkívül sikeres komponista és kiváló orgonajátékos volt, s a luccai katedrális orgonistájaként szolgált. Fia, Antonio követte ebben a stallumban, és hasonlóan termékeny zeneszerző is volt, igen sok egyházi és világi darabot komponált. Jacopo unokája, Domenico, akit politikai meggyőződése, azaz Napóleon iránti rokonszenve miatt állítólag meggyilkoltak, rövid élete során főképp kamarazenét és operákat komponált. Fia, Michele Puccini folytatta a családi hagyományt: orgonista és zeneszerző, de megbecsült tanár is volt, és a luccai Istituto Musicale igazgatója lett. Fiát, Giacomót, a máig töretlen népszerűségű operák szerzőjét azonban már nem taníthatta, mert az mindössze ötéves volt, amikor az apa meghalt. Giacomo rendkívüli tehetsége korán megmutatkozott, és már 14 évesen, szintén a katedrális orgonistájaként, gondoskodni tudott apa nélkül maradt családjáról. Talán ő volt, eddig legalábbis, a zenetörténet utolsó operaszerzője, akinek darabjai, köztük a Bohémélet, a Manon Lescaut, a Tosca, a Turandot, nem voltak arra ítélve, hogy hosszasan várakozzanak a közönség szeretetére – azonnal osztatlan sikert arattak. A Puccini generációk előtt tisztelegve az 1892-es bécsi zenei kiállításon Jacopo, Antonio, Domenico és Michele darabjait is játszották.
Külön fejezet a cigány családok sora, ahol a zenész gének egyértelműen erősek. Egyik leghíresebb tagjuk 36. Rácz Laci, a „cigánykirály” volt, aki, bár lehetséges, hogy a genealógiában akár a 36. cigányprímás is lehetett, hiszen a nagy cigány muzsikusdinasztiák már évszázadok óta velünk vannak és zenélnek, de ő a sorszámot a persze szintén cigányprímás papa 36. gyermekeként kapta. A cigány közösségekben mindig is erősen jelen volt a zene, a gyerekek kicsi koruk óta ebben élnek, így a géneken kívül könnyen adódik át a gyakorlat is – nemcsak vonós, hanem pengetős és ütős hangszereken is.
Nagy és tartós karriert ír le a délszláv – vagy azon alapuló – zenét játszó Eredics család. Az idén 50. születésnapját ünneplő Vujicsics zenekar két Eredics tagja, Gábor és Kálmán édesapja énekelt, klarinétozott, édesanyja hegedült. Gábor fiai, Áron, Benjámin és Salamon, valamint Kálmán fia, Dávid hamarosan 30 éve az általuk alapított Söndörgő együttes tagjai. Hogy a gyerekeik folytatják-e a muzsikus mesterséget, még nem tudni, de mind tanulnak zenét.
A körülmények jótékony, adott esetben döntő hatását ma is érzékelhetjük – a zenészcsaládban, zenei környezetben nevelkedett gyerekekből könnyebben válik jó muzsikus. A csellista Devich Gergely édesanyja, Kovalszki Mária kitűnő zongorista, nagyapja Devich János gordonkaművész volt; Ránki Fülöp szüleitől, Ránki Dezsőtől és Klukon Edittől zenei örökséget és inspiráló környezetet is kaphatott, és ugyanígy fejlődhet Kelemen Barnabás és Kokas Katalin tehetséges fia, Kelemen Gáspár is.
Hogy az apák – vagy éppen az anyák – szívesen továbbadják tudásukat tehetséges gyerekeiknek, az természetes. Jordi Savall katalán gambaművész és karmester feleségével, a ragyogóan éneklő Montserrat Figuerasszal muzsikus gyerekeket neveltek: Arianna hárfázik és énekel, Ferran az éneklésen kívül gitározik. Híres zenész apák zenész gyerekének lenni nyilván nem könnyű, de sokan próbálkoznak vele: Bob Dylan gyerekei közül például Jakob lett zenész, Charles Mingus fia, Eric énekel és számos hangszeren játszik. Voltak érdekes apa-leány zenészörökségek is: a világhíre csúcsán járó Norah Jonesról kiderült, hogy Ravi Shankar lánya – akárcsak Anoushka Shankar, aki apja nyomán szitározik és énekel.
A klasszikus éneklés átörökítése viszont olyannyira függ a fizikai adottságtól, hogy álljon itt most csak egy példa: a barokk éneklés nagymestere, Michael Chance, úgy tűnik, átadta énekes génjeit fiának, Alexandernek, ahogy erről nemrégiben Budapesten is meggyőződhettünk.
