„A dalok mindig újságcikkek” - Desmond Child dalszerző, producer

  • Soós Tamás
  • 2016.04.01 07:03

Zene

Anyja kubai énekesnő, apja magyar báró volt, ő pedig amerikai slágeríró lett: a Livin’ on a Prayert, a Poisont vagy épp a Livin’ la Vida Locát szerezte. Magyar származásáról és a slágerírás szabályairól beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Apai ágon magyar vagy: édesapád báró Márfy S. József volt.

Desmond Child: Apám 1920-ban született, és a világgazdasági válság alatt, nehéz körülmények között nőtt fel. De járt iskolába, olvasott verseket, és színész lett belőle. Majd jött a II. világháború, és mint mindenki más, ő is belépett a hadseregbe. A háború után egy angliai munkatáborba került, és két évig dolgoztatták szénbányákban, míg sikerült összekuporgatnia annyi pénzt, hogy el tudjon utaz­ni Venezuelába. Ott találkozott más menekültekkel, többek közt az édesanyámmal is, aki egy amerikai geológus felesége volt. 1953 januárjában találkoztak, én pedig az év októberében születtem, rövid affér volt tehát az övék. Joe bácsi – csak így ismertem az apámat 18 éves koromig, amikor anyám engedélyével elmondta nekem, ki is ő valójában. Utána senki más nem érdekelt, csak az apám: igyekeztem bepótolni az elvesztett gyerekkoromat. Fantasztikus ember volt, aki szerette az életet, imádott nevetni és borozni. Mindig azzal viccelődött, hogy szeretne borban fürödni, így hát a halála előtt megfürdettük egy kád fehérborban. Élj a mában, és előre nézz, ne hátra! – ezt tanultam tőle. Ezért soha, egyik álmomat sem adtam fel.

MN: A magyar zenéhez milyen kapcsolat fűz?

DC: Apám legjobb barátja a cigányprímás volt. Emlékszem, kék volt a szeme, és száz hegedűssel játszott. Volt egy csárdája a város szélén, ott muzsikált egész nap. Amikor eljöttem Magyarországra, apám engem is elvitt oda. Koncertekre is jártunk együtt, úgyhogy belém ivódott a magyar zene.

MN: Érdekes, hogy a dalszövegeidben gyakoriak a belső rímek és az alliterációk, ami a magyar könnyűzenére is jellemző.

DC: Bob Crewe tanította meg nekem, milyen fontosak a belső rímek. Ő a hatvanas évekbeli énekeszenekar, a Four Seasons producere és dalszerzője volt, nekem pedig a mentorom. Úgy volt, hogy ő lesz a producerem szólózenészként (a Desmond Child & Rouge feloszlása után – a szerk.), amiből végül nem lett semmi, de a két év alatt, amit mellette töltöttem, rengeteget tanultam a dalszerzésről. Előtte is volt már egy-két slágerem, de utána egymás után jöttek a sikerek.

MN: A nyolcvanas években, amikor androgünné vált a rockzene a Mötley Crüe-val, a Poisonnel és a többi „hajbandával”, a te dalszövegeid, mint a Dude (Looks Like a Lady) vagy az If You Were a Woman (And I Was a Man) a nemi sztereotípiákkal játszottak és a szexuális határokat feszegették.

false

 

Fotó: Fegyverneky Sándor

DC: Az If You Were a Woman (And I Was a Man)-t Jim Steinman felkérésére írtam, aki a Total Eclipse of the Heartot szerezte Bonnie Tylernek. Olyan dalt kért, amelynek Tina Turner-es az első és police-os a második verzéje, a kórusa pedig Bruce Springsteenre hajaz. Én pedig követtem az ukázt! A dal mögötti gondolat egyébként forradalmi volt akkoriban. Megértenél, ha az én cipőmben lennél – sugallta a dal –, és ha már eljutok odáig, hogy a másik helyébe képzelem magam, az is felmerülhet, hogy talán máshoz vonzódom? Nem is lett népszerű, csak Európában, főleg Franciaországban. Tudtam viszont, hogy slágerbe illő a refrénje, és amikor elkezdtünk dalokat írni Bon Jovival, újrahasznosítottam a You Give Love a Bad Name-ben. Egyedül írtam a dalt Bonnie-nak, úgyhogy szabadon használhattam a refrént egy másikban. Sok művész csinál ilyet, például a festők is, akik újrafestik egy-egy témájukat. A Dude (Looks Like a Lady)-t az első nap írtuk, amikor elkezdtünk az Aerosmithszel dolgozni. Lejátszották nekem a gitártémát, amire Steven Tyler elkezdte énekelni, hogy Cruisin’ for the ladies. „Micsoda? Vadászni a csajokat? Ez nem valami jó” – válaszoltam, ami elég merész volt, tekintve, hogy ők akkor egyáltalán nem akartak külső szerzővel dolgozni. Meghökkenve néztek rám, majd Steven félénken azt mondta, hogy „Hát, amikor kitaláltam a dallamot, azt énekeltem, hogy Dude looks like a lady”. Elmesélte, hogy úgy született a dal, hogy elmentek egy bárba, és megláttak egy bombázót a bárpultnál. Gyönyörű teste volt, és szép, szőke haja – majd megfordult, és Vince Neil volt az a Mötley Crüe-ból. Ez persze sokkolta a srácokat, úgyhogy írtak róla egy számot. A dalszöveg tanulsága az volt, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója, se mást a szeretője alapján. Ha tudod, hogy az ember sokféleképpen kifejezheti az érzelmeit, akkor megértőbb leszel a másikkal. Élni és szeretni hagyni – ez a lényeg. Azért is igyekszem felemelő üzenetet fogalmazni a dalaimba az elfogadásról és a szeretetről, mert hiszem, hogy ez segít a világon. És kiállja az idő próbáját is. A legreménytelibb szám, amit írtam, a Livin’ on a Prayer, amit a mai napig folyamatosan játszanak, és már három generáció vallja a magáénak.

MN: A Dude (Looks Like a Lady) lehetett pimasz és kétértelmű, de a Bon Jovinál és a Kiss­nél szigorúbb szabályok voltak érvényben a dalszerzésnél.

DC: A Kissnek nagyon erős filozófiája volt: az énekes soha nem lehet áldozat a történetben. Mindig győznie kell. Ettől lett felemelő a Kiss zenéje, és ezzel őrizte meg a sármját is. A Bon Jovinál más volt a helyzet, velük olyan dalokat kellett írni, amiket egy átlagos srác szívesen együtt énekel a zenekarral. Ha a fiúknak írsz, jönnek majd a csajok is – ez volt az elgondolás. A fiú rajongók egy életen át kitartanak a választott zenekaruk mellett, és hozzák magukkal a barátnőjüket, majd az első, a második és a harmadik feleségüket is a koncertekre. Ezért vannak jóképű férfiak helyett logók és esetleg csoportképek a borítókon, hogy ha egy srác beteszi a lemezt a kocsiban, ne vessen rá szexi pillantásokat egy férfi a CD-ről, mert az kényelmetlen lenne neki. Fontos, hogy a fiú rajongó úgy érezze, abba a csoportba, abba a törzsbe tartozik, és ha már ott van, kényelmesen is érezze magát benne. Persze nemcsak a Kiss-szel és Bon Jovival, hanem Alice Cooperrel is alaposan átgondoltuk a dolgokat, akivel a Trasht írtuk együtt, és rajta a nagy slágert, a Poisont. Alice Cooper, aki Vincent Furnierként született, valójában a zenekar neve volt, és csak azért azonosították vele, mert nőiesen öltözködött. Hosszú haj, smink, ékszerek – mondhatni, ő találta fel a heavy metalos külsőségeket. Alice Coopernél, akinek az apja pap volt és ő maga is vallásos, szintén megvolt a szabály: Alice ördögöt játszik, de az ördögöt mindig megbüntetik. Ha a színpadon valami rosszat csinál, megfizet érte, és levágják a fejét. Az ő koncertjei moralitásjátékok. Mindannyiunkban megvan a sötét oldal, ezért szeretjük Alice-t, és engedjük neki, hogy ő legyen a sötét oldal, és aztán megbüntessék érte. Ez már-már bibliai. Az emberekbe ősidők óta beleégtek bizonyos archetípusok, és minél közelebb kerül egy színész vagy zenész egy bizonyos archetípushoz, annál több embert fog megszólítani. A filmsztárok is archetípusokat képviselnek, mint Cary Grant vagy An­thony Hopkins, és ez a zenészeknél is működik. A hosszú haj például az életerő és a férfiasság szimbóluma: azt sugallja, hogy a rockzenében erő van és tökösség. És ha a vásárló megveszi, akkor ő is férfiasnak fog tűnni. De ami ennél is fontosabb, hogy az emberiségnek szüksége van rá, hogy olyan képeket lásson, amelyek segítenek fejleszteni az emberiességét. A daloknak az a célja, hogy megerősítsék a másik emberhez fűződő kapcsolatunkat. Zene nélkül unalmas emberek lennénk, akik unalmas dolgokat csinálnak; robotok, akiknek megmondják, hogy mit tegyenek.

MN: És mik a slágerírás szabályai?

DC: Sosem tudni, miből lesz sláger. Írhatsz egy fantasztikus számot, de lehet, hogy nem lesz sláger, mert nem jött el az ideje. Az időzítés nagyon fontos. Rá kell érezni arra, hogy mi folyik a világban, és nyitottnak kell maradni a belső inspirációra – aztán a kettő találkozik, és ebből születik valami különleges. Minél jobban ismered magadat, annál jobban fogod látni, hogy mi folyik a világban, és annál valószínűbb, hogy a korod zenéjét fogod megírni. A dalok ugyanis mindig újságcikkek, amik az adott pillanatról és a pillanat kultúrájáról tudósítanak. Néhány az idő próbáját is kiállja, mint a Livin’ on a Prayer, amelynek olyan univerzális témája van, hogy bárhol és bármikor játszódhatna. Az emberek ugyanis nem tudnak remény nélkül élni.

MN: Változott, mondjuk, a nyolcvanas évek óta, hogy mitől lesz egy dalból sláger?

DC: A hangzásnak sok köze van hozzá. De végül úgyis csak a dallam számít. Nemrég hallottam egy bárzongoristát, amint a Winner Takes It Allt játszotta. Az ő előadásában úgy szólt, mintha egy ősrégi dal lenne. A jó dallam ugyanis időtlen. Bob Crewe megírta a Lady Marmalade-ot a La­belle-lel, és húsz évvel később ugyanez a dal toplistás sláger lett Christina Aguilerával és Pinkkel. Az embe­rek egy idő után visszatérnek azokhoz a dalokhoz, amikben megvan ez az egyetemes minőség. Szerintem Adele dalából, a Hellóból is klasszikus lesz. Fantasztikus szám. Nagyon hasonlít Lionel Richie-ére, aminek szintén Hello a címe. Valaki csinált a kettőből egy vicces mash­upot a neten, amiből hallatszódik, hogy még a hangnemük is ugyanaz.

névjegy

Desmond Child (1953) az egyik leghíresebb amerikai dalszerző és producer. Pályafutását a Desmond Child & Rouge nevű énekes­zenekarban kezdte, első világslágerét (I Was Made for Lovin’ You) azonban már a Kiss­nek írta. A nyolcvanas években professzionális dalszerző lett, kézről kézre adták a rocksztárok, slágerei pedig kirobbanthatatlanok voltak az MTV műsorából. Írt dalt Bon Jovinak (Livin’ on a Prayer), az Aerosmithnek (Crazy), Alice Coopernek (Poison), később dolgozott Katy Perryvel (Waking Up in Vegas), Cherrel (Just Like Jesse James), Robbie Williamsszel (Old Before I Die), Ricky Martinnal és Zedd-del (Beautiful Now) is. 2008-ban a Los Angeles-i Dalszerzői Hírességek Csarnokába, 2013-ban pedig a Latin Dalszerzői Hírességek Csarnokába iktatták be. Idén februárban vette fel a magyar állampolgárságot, ezzel egy időben az Artisjus Dalszerző Életműdíjjal tüntette ki.

Neked ajánljuk