Zene

Ha hihetünk a számsorok erejében, a magyar rendezői középgeneráció e kétségkívül markáns figurájának következő filmmunkájára még épp két évet kell várnunk... Mondhatjuk ezt fenyegetőbben is: akármi álljon a maja (vagy másmilyen) naptárban, 2012 egy új Janisch-trilógia startjának az éve lesz, nem másé. Nos, aki jelen ismeretei szerint mégis inkább a világvégét választaná a jelzett időpontban, annak készült ez az összeállítás. (A nevezetes számot egyszerűen kiszámoltuk: a direktor eddig három filmmel jelentkezett, 1991-ben, 1997-ben és 2004-ben.) És persze még azoknak is, akiknek nem feltétlenül (vagy mindig) egyéjszakás (páros, pizzarendelős) kaland a dévédézés. Akik nyilván egy törpe minoritás, jobb esetben egy bennünk is szunnyadozó kisebbség. Magyarán e kiadvány nem annyira a kölcsönzőknek, mint inkább a vásárlóknak (régies szóval: gyűjtőknek) készült. Egy szebb világban a kölcsönző ez irányú (gyakorlatilag teljesen holt) funkcióját betöltenék (legalább a közszolgálati) tévécsatornák.

Aligha volt bolygónknak olyan 14 év feletti lakója, akit (szinte napra pontosan) két éve ne sokkolt volna a hír, mely szerint Heath Ledger filmszínészt "helyi idő szerint 15:26-kor holtan találta házvezetőnője New York-i apartmanjában". A rákövetkező hetekben egymást érték az ellentmondásosnál ellentmondásosabb hírek Ledger állítólagos drogfüggőségéről, alvászavaráról, nőügyeiről és depressziójáról. E zűrzavarban próbál valamelyest rendet tenni és a miértekre választ adni Janet Fife-Yeomans, a sydneyi Daily Telegraph oknyomozó újságírója. Egyúttal megkísérli bemutatni a "fantasztikusan sokoldalú színészt, aki bármikor bármit el tud játszani", és az embert, akit "minden férfi bálványoz, és minden lány ágyba akar vinni".

A ma született mozista is pedzi, kiféle-miféle alak ez a Gilliam. A kortársi mozi kimagaslóan peches figurája, természetesen. Ha Münchausen báró és a produceri vágóolló afférjáról, a Don Quijote eltüsszentett produkciójáról vagy a Grimm és a Weinstein testvérek egymásnak feszüléséről nem is hallott, az biztosan a fülébe jutott, hogy Heath Ledger épp e legújabb Gilliam-film forgatása közben lelte halálát. Az Amerikai éjszakában már Truffaut is megmutatta, mi a teendő hasonló vészhelyzetben, de a valóból vett példákért sem kell messze menni:

"Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?" - kérdezi Az elveszett jelkép első oldalain Jelentéktelen Szereplő Robert Langdontól, a szerző vágyképalteregójától. "Nem a botrány kedvéért írtam" - feleli tehát lényegében Dan Brown a Da Vinci-kódról. Hogy biztosra menjen, az eső után még köpönyeget is öltött: az új regény legelső lapján ezúttal figyelmeztetést helyezett el, mely szerint a mű minden szava és szereplője csak a képzelet műve. (Más kérdés, hogy három oldallal beljebb már Tények címszó alatt sulykolja, hogy a regényben elhangzó-felbukkanó minden állítás és szervezet úgy igaz és igazi, ahogy van.) Botrányra viszont nem az elővigyázatosság, hanem a korábbinál jóval kevésbé kedélyborzoló téma miatt nem kell most számítani.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és akkor én két Vágvölgyi leszek. Az egyik mindig szidja a másikat, doppelganger és rezonőr leszek, és számos más - alapvetően kulturális - szakkifejezés egy személyben, aki mindig ott van, láb alatt, ahol a fő, a tényleges "Vagesz", s körül-belül ugyanazt csinálja, csak észrevétlenül, végül is kitalált alak, a szerző pedig tán az igazi, a történelmi figura: ennyit a nemzet felkeléséről, hazánk legfrissebb történelmének döntő napjairól.

A szerző a neoavantgárddal kapcsolatos tanulmányait és kritikáit gyűjtötte össze ebben a kissé széttartó kötetben, melyet három plusz egy, nagyjából tematikus-problémaszempontú fejezetre osztott. Azonban, mint az Előszóban is megjegyzi, bizonyos írások akár több fejezetben is helyet találhattak volna - az egyes fejezetek címeiben (Médiumok; Színterek; Szövegek és diskurzusok) megnevezett problémák gyakran érintkeznek és kereszteződnek a vizsgált korszakban, ugyanis a neoavantgárd jellemző sajátossága, hogy igyekszik elmosni, viszonylagossá tenni mindenféle határvonalat, legyen szó művészet és élet, szerzői mű és csoportos alkotás, mű és annak terve, vagy akár mű és interpretáció közötti különbségekről. Ráadásul

A két előadás két eset: az egyiket az írója rendezte, a másikat a rendezője írta. A hasonlóság mindazonáltal nem a véletlen műve.

Hollywoodban vizsgálat indult a minőség-ellenőrzési főosztály felterjesztésére. A Miért olyan rémesek az utóbbi esztendők romkomjai, avagy ki csinál ma már egy Római vakációt? című munkaanyag a melodrámázás azonnali visszaállítását írta elő.

Egy interjúban, amit Rónay László készített a szerzővel, az ELTE professor emeritusa ezt mondta: "Az antik írókat azért érdemes olvasni, mert az emberi életről szólnak, arról, hogy mi az ember hivatása, milyen a jó élet, a szép élet, hogyan lehet a birtokába jutni, mit kell követni, mit kell kerülni, hogyan viszonyuljunk egymáshoz, hogyan az istenséghez." S hogy jobban értsük a római szerzőket, Adamik Tamás megírta a maga irodalomtörténetét, aminek első változata a kilencvenes években jelent meg négy kötetben a Seneca Kiadónál. A könyv becsét nagyban növeli, hogy ilyen részletes, tudományos igénnyel készült mű, bármily furcsa, eddig nem jelent meg magyar nyelven a tárgyban.

Némi megütközéssel vettük tudomásul, hogy a mozijegy mellé nem adtak kislexikont - pedig jól jött volna. Kezdjük mindjárt a mumblecore mozi fogalmának tisztázásával, hiszen jelen esetben e kategóriával találjuk magunkat szembe: olyan film, mintha most jött volna egyenest ki a főiskoláról, mintha meg sem lenne teljesen vágva, készre sem lenne gyártva.

A Bábel verme minden akusztikai számítás szerint fülbemászóbb képregénycím, mint például "A Millenniumi Föld Alatti Vasút születése" vagy a "Kisföldalatti, te csodás!", a bábeli mélységek ponyvaízű felemlegetése azonban mit sem változtat a tényen: Kemenes Iván (író, rajz és színek) és Varga Péter (író, beírás) rövid lélegzetű graphic noveljének valódi szuperhőse nem más, mint nemzeti szemünk fénye, a kontinens első kéregvasútja. A helyiérdekű közlekedőedények és a képregényhősök összeházasítása terén Pálfi György tette meg az első, ám korántsem bátortalan lépéseket Táltosember vs Ikarus című szkeccsfilmjével, ám azóta a BKV misztikus rétegeinek feltárása átkerült a nyomozó hatóságok feladatkörébe.

című remekének 1982-es Metropolitan-felvétele gyönyörű illusztrációja annak, hogy az operában a rendező és a karmester közül mindig az az úr, aki erősebb. Itt a rendező, Franco Zeffirelli.

"Akkoriban két ember voltam: Stephen King írta és adta el a rémtörténeteket (...), de Bachman volt az, aki sorozatban írta a regényeket, amelyek a kutyának sem kellettek" - fogalmaz az író ennek az 1973-ban íródott könyvnek az előszavában, és ezek után felmerül a kérdés: mi lett volna, ha a kezdetben zseniális, majd később egyre silányabb horrorsztorikat író Stephen King helyett "Richard Bachman" fut be? Persze meglehet, az író ezen álnév mögé rejtőzve is néhány év alatt kimerítette volna az eszköztárát, ám a Blaze olvastán esélyes, hogy ma úgy beszélnénk róla, mint az új Steinbeckről. A párhuzam nem véletlen, hiszen a főhős, Blaze, az értelmileg sérült, jóságos hústorony figurájában nem nehéz meglátni az Egerek és emberek Lennie Smallját (a Lindbergh-bébi feltételezett elrablója, Bruno Hauptmann mellett). A könyv e hasonlóság ellenére is gyakorlatilag hibátlan: az egy szuszra elolvasható, pörgős kétszázötven oldal az utóbbi, erősen túlírt King-művekhez képest szinte spártaian szófukar, Blaze és George Rackley figurája mégis szinte leugrik az oldalakról.

A budai Várban, a Tárnok utca 1. szám alatti ház előtt biztosan elsétált már az ország apraja-nagyja az utóbbi 250 évben.