"Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?" - kérdezi Az elveszett jelkép első oldalain Jelentéktelen Szereplő Robert Langdontól, a szerző vágyképalteregójától. "Nem a botrány kedvéért írtam" - feleli tehát lényegében Dan Brown a Da Vinci-kódról. Hogy biztosra menjen, az eső után még köpönyeget is öltött: az új regény legelső lapján ezúttal figyelmeztetést helyezett el, mely szerint a mű minden szava és szereplője csak a képzelet műve. (Más kérdés, hogy három oldallal beljebb már Tények címszó alatt sulykolja, hogy a regényben elhangzó-felbukkanó minden állítás és szervezet úgy igaz és igazi, ahogy van.) Botrányra viszont nem az elővigyázatosság, hanem a korábbinál jóval kevésbé kedélyborzoló téma miatt nem kell most számítani.
Az elveszett jelkép a megjelenés napján egymillió példányban kelt el, a szám egy héten belül megduplázódott, mostanra pedig az eladás - a fordításokat is számolva - már átlépte a tízmilliós határt. Ahhoz, hogy egy könyv ennyi olvasót elérjen, vagy valamilyen erősen újszerű ötlet kell (mint a Harry Potterben a köztünk járó varázslók), vagy rendkívüli bölcsességek álruhájába bújtatott, jobbára közhelyes "gondolatok" (mint Paulo Coelho esetében), netán olyan stílus, ami tökéletesen magával ragadja a célközönséget (lásd Danielle Steel könyveit). Ha Dan Brown egyszer lekörözi majd Mao Ce-Tungot vagy épp a Bibliát, annak épp az lesz az oka, hogy regényei mindhárom fent nevezett "erényben" bővelkednek. Brown ugyanis vérbeli profi a lektűr szabályainak alkalmazásában, a hajszálpontosan kiszámított dramaturgia mozgatásában; oldalanként átlag három érdekes gondolattal, tudásmorzsával kívánja bővíteni az olvasó ismereteit; és az is elvitathatatlan tőle, hogy Umberto Eco után ő volt az, aki minden korábbinál jobban divatba hozta a teljes egészében művészettörténetre, misztikára és tudományra épülő thrillereket.
A rettenthetetlen Robert Langdon - akihez sajnálatos módon már végérvényesen hozzánőtt Tom Hanks mulya fizimiskája - Róma és Párizs után most Washingtonba utazik, ahol mentorát és barátját kell egy éjszaka alatt megmentenie őrült fogvatartójától. Váltságdíj-fizetés helyett a szabadkőműves testvériség legfontosabb mítoszait és szimbólumait kell megfejtenie, melyek, mily meglepő, összefüggenek az amerikai főváros épületeinek és műtárgyainak minden képzeletet felülmúlóan érdekes szimbolikájával.
Brown stílusának, amely a folyamatosan nyitva hagyott kérdésekkel, a történetszálak párhuzamos futtatásával, a néha indokolatlanul is nagy izgalmat keltő sejtelmes tálalással három oldal per perc olvasási sebességet követel meg, megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Előbbiek közé tartozik, hogy így könnyebb átsiklani a lélekrajz vagy jellemábrázolás teljes hiánya, a korábbi regényekben is szereplő karakter-archetípusok (az önsanyargató, extrém kinézetű főgonosz, a "rossz rendőr", a bölcs, sőt mindentudó ismeretlen idős férfi, vagy a főhőst segítő, rendkívül intelligens nőfigura) ismerőssége és a logikátlanságok felett (például hogy Langdonék lazán túljárnak a CIA vezetőségének és kommandósainak eszén, aztán meg azonnal elhisznek bármit, amit smsben vagy telefonon közöl velük valaki, aki elvileg az ő oldalukon áll) - és még a hangulatfestés azon hibáját is feltehetően csak a kötekedőbbek veszik észre, hogy a "misztikus" szó többször szerepel a regényben, mint egy bőrkötéses Coelho-összesben. A gyors olvastatás hátránya viszont, hogy hiába halmozott fel Brown hat kutatással eltöltött évvel megszerzett jelentős ismeretanyagot a könyvben, a kutya sem fog két nagy menekülés és robbanás között öt érdekességnél többet megjegyezni az egészből.
Ezzel viszont talán jobban is járunk. A szerző esküszik ugyan rá, hogy a kutatás alatt minden információ valóságtartalmának utánajárt, mégis zavaró a szkepszis tökéletes hiánya - még akkor is, ha nem olvastunk interjút Brownnal, amelyben azon lelkendezik, milyen csuda jó információkat lehet szerezni féltitkos szervezetekről egyes "nyilvános fórumokon". Brown számára az a - többször elismételt - faktum már elegendő minden enyhén szólva gyanús "tudományos kutatási eredmény" igazságának elfogadásához, hogy kezdetben azokat is hülyének nézték, akik szerint a Föld gömbölyű volt; vagyis kis túlzással minél inkább igaz egy új idea, annál kevésbé hihető elsőre.
Így hát Brown megdöbbentő újdonságként tálalja a noetika nevű (létező) tudomány minden eredményét, köztük a lélek súlyának lemérését is (nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy ezt az aktust a 21 gramm teóriája óta eltelt 103 évben egyszer sem sikerült hitelesen megismételni); s nem győzi sulykolni, hogy a régiek, a misztikusok és ezoterikusok már tudták az élet minden kérdésére a választ. Ezeket - szerinte - egyszerűen elfelejtettük, vagy ha nem, hát nem látjuk a fától az erdőt; míg a noetika döbbenetes eredményeit a távgyógyításról vagy a gondolatok fizikailag mérhető erejéről egyszerűen azért nem ismeri még a nagyvilág, mert arra "még nem érett meg az idő".
Ám, fájdalom, Az elveszett jelkép még akkor is hagy kívánnivalót maga után, ha pusztán egy tökéletes thrillert keresünk: hiába a profi írástechnika és a hibátlanul kidolgozott csattanók, úgy tűnik, Brown a Da Vinci-kóddal kifogyott a munícióból. A történet nehézkesen indul, és unalmasan fejeződik be (jó száz oldal a bevezetés, és a cselekmény voltaképpeni vége után is következik még egyszer ennyi elmélázás); a fordulatok nem túl érdekesek, mert a jellemek hiánya miatt nem hat meg túlzottan a mellékszereplők köpönyegforgatása; és még a vélt vagy valós érdekességek sem annyira megkapóak Washingtonról, mint amilyenek korábban Rómáról vagy Párizsról voltak. És félő, hogy mindezen még Tom Hanks sem fog tudni segíteni, ha újra eljön az ő ideje.
Fordította: Bori Erzsébet. Gabo Kiadó, 2009, 736 oldal, 3990 Ft
