Zeffirelli a kor ízlésének megfelelõ, kisrealista részletekkel adjusztált produkciót alkotott. A padlásszoba apró bohémtanya-installációként áll a leszûkített színpad közepén, erkélyérõl a szeleburdi viháncolók kiviharzanak a háztetõre is. A Momus kávéház elõtti lankás-lépcsõs térre nyüzsgõ tömeget varázsol a rendezõ. A hóborította harmadik felvonásban a jeges úton óvatosan csúszkálnak a statiszták. Azért mégsem róluk szól az elõadás. Teresa Stratas Mimije viszi el a pálmát. Minden negédet számûz, inkább groteszk manócska, mint tündéri szépség. Köhécsel is eleget, elõrehaladott tüdõbajosként lép színpadra, szinte mint a halál sápadt angyala, a sok közelihez képest talán túlzott mimikával és vibratóval, ami lázas remegésnek hat. Vokális kifejezés tekintetében is hibátlan, a tragikus hõsnõ fizikai erõnlétének megfelelõ lírai szárnyalással. José Carreras ábrándos átszellemültsége lényének sajátja, és illik Rodolfóhoz; kicsit sok karemeléssel, de igen szépen énekel. Renata Scotto pedig azonos önmagával: rettentõ nagy mûvész, ha nem is ideális Musetta. A többiek a megfelelõ kalibert képviselik.
A kamera jóvoltából közel hozva a stílus a valóságosnál még távolibbnak látszik. De jó tudni, hogy ilyen is volt egyszer.
Deutsche Grammophon/Universal, 2009
*****
