Zene

Kód-dekód: tudjuk, mit gondoljunk, amikor a Kamra egyik oldalajtaján belép Mészáros Béla és a férfiruhába öltözött Jordán Adél, és bejelentik, hogy Calderón Az élet álom című darabját fogjuk látni. Itt és most együtt fogunk elgondolkodni életről és álomról, játszók és nézők. A játéktéren mintha terepasztalok - de csak jókora pokrócok vannak, ez itt a barlang maga, a hegygyomor; az egyik pokróchegy alatt éppen elfér Segismundo, a rabláncon tartott herceg, a falon pedig egy föl-le csapható széles polc, pont, mint az állatkertben a majmoknál. Már mindent tudunk arról, hogyan tartják Segismundót, aki hamarosan maga is szenvedélyesen számol be a legfőbb hiányról, a szabadságról; nagyon is artikuláltan fejezi ki magát, Clotaldo, a tanítója jó munkát végzett, ennek a fiatalembernek vannak fogalmai. Tudja például, mi az álom. Csak azt nem tudja, mikor álmodik. Mi sem.

A Trafó legújabb kiállítása egyrészt válogatás a Stuttgartban 2009 nyarán megrendezett nagy nemzetközi kiállítás (Szubverzív gyakorlatok. Művészet a politikai elnyomás alatt Dél-Amerikában és Európában, 1960 és 1980 között) műveiből, másrészt a megváltozott dimenziók és az ebből fakadó műközi kapcsolódások miatt sokkal inkább önálló kurátori munkának tekintendő. Erőss Nikolett úgy válogatott, hogy a kelet-európai térség is megjelenjen, a nálunk kevésbé ismert latin-amerikai is megmaradjon, és arra is legyen példa, hogy mit lehet tenni.

"Magyar Narancs: Idén Paul Schraderrel forgattad Yoram Kaniuk regényét a holokausztról és annak pszichés utóhatásáról. Jeff Goldblum: Schrader így jellemezte a filmet: egy férfi, aki egyszer kutya volt, találkozik egy kutyával, aki egyszer ember volt.

A furcsa című félreolvasó-napló zömmel szingli, webaddikt nők intellektuális, vágyteljesítő blogja - egyszersmind az utóbbi idők egyik legeredetibb, minimalista formában elővezetett társadalomkritikája is. Félreolvasások puritán listája az oldal: posztjai szavakra és tőmondatokra korlátozódnak, zárójelben az eredeti szóalakkal. A Freud szikár formában közöl, néhol mégis kéretlenül sokat árul el bejegyzőiről, amikor privát bloghoz hasonló intim csatornaként működik a panaszosok számára.

A kétezres évek Simon and Garfunkeljének is tekinthető duó visszatért: Erlend Sye és Eirik Glambek Bse öt év után (még tavaly) új lemezt jelentetett meg, amellyel továbbhaladnak a már megszokott melankolikus-akusztikus vonalon, csak most valahogy sokkal határozottabban süt be a napfény az egyszerű, pár akkordos dalokba (ezt ígéri már a pálmafás borító is). A kényelem királyai még az ezredforduló előtt tűntek fel egyszerű és szívfacsaró dalaikkal, abban az időszakban, amikor több hasonló stílusú zenekar vagy előadó is startolt (a Turin Brakes, David Gray vagy az I Am Kloot - még egy címkét is kaptak a szaksajtótól: new acoustic movement).

"Lehet, hogy bűnöző vagyok - feleltem -, de ettől még nem vagyok rossz ember. Hülyén hangozhat, de én meg rabja vagyok annak, hogy helyesen kell cselekedni" - mondja Bernie Rhodenbarr, Block szellemes és mély sorozatának betörő főhőse.

Sam Bell asztronauta a Lunar Industries nevű cég egyedüli küldöttjeként közel három éve dolgozik a Holdon a Föld minél biztonságosabb energiaellátásáért. Családjával kizárólag videóüzeneteken keresztül tud beszélni; egyetlen társa az emberi tulajdonságokkal rendelkező és érzelmeit smiley-jelekkel kommunikáló robot, GERTY (Kevin Spacey kiváló hangjátéka) - Bell a három év alatt beleőrült a magányba.

Lehet a végén kezdeni, voltaképpen logikus is, de nem ajánlom. A tudósítóként számos fegyveres konfliktust megjárt "szemtanú" szerző a Jegyzetekben ugyanis "leleplezi műhelytitkait", érzésem szerint fölöslegesen, ráadásul a végére kusza összeesküvés-elméletek ismertetésébe is belefut.

Budapest és Sin City határában járunk, a sötétben bujkáló velős pacalok, peep-show-ban vetkőző pincérnők, többnapos borosták és a véget nem érő éjszakák földjén. Alkalmasabb tájat nehéz is lenne elképzelni egy búskomorságát kívül hordó, az élet napos oldalait még lábjegyzetileg sem ismerő képregényhez.

Az amerikai gitáros-énekes első szólólemezét nem a kalandvágy hívta életre, sokkal inkább a fölgyülemlett dalmennyiség részleges lecsapolása lehetett a program, hiszen Gillian Welch, a neotradicionális country egyik legjelentősebb alakja, akinek Rawlings főállásban első számú dalszerzője és kísérőzenésze, immár hét éve nem jelentett meg új lemezt. Szólólemezén Rawlings alapvetően ugyanazt a jobbára dobkíséret nélküli, tradicionális hangszerekkel és magas technikai tudással, de mindvégig biztos arányérzékkel, visszafogottan elővezetett, néhol nagyvárosi búbánattal átmosott, giccsmentes countryt játssza, mint amit Welch mellett is szokott.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Már a történetért megéri. Hol volt, hol nem volt, Tony Cmelik (másként: Cypress Grove) country-blues gitáros nagyot gondolt. Eljött az ideje, hogy rendet rakjon a porosodó, vacak kazettái között. Illetve, hogy a nagy részüket kidobja a túróba. Ezer éve nem hallgatta őket. És nem is fogja. Akkor meg minek foglalnak annyi helyet el? Na és akkor a kezébe került az a példány, amire ez volt írva: JLP Songs. Tonynak persze azonnal bekattant. Ezt a három countrynótát akkor vették magnóra Jeffreyvel, amikor a Ramblin' Jeffrey Lee and Cypress Grove with Willie Love című albumra készültek. Csak aztán nem lett belőlük semmi, mert közben átnyergeltek a bluesra. Valójában be sem fejezték őket. Ott maradtak kezdeményként azon a JLP Songs feliratú kazettán. Ahogy Tony átfutotta őket, egyből kiderült, hogy így nem lehet őket megjelentetni, ahhoz túl vacak a minőségük. Na jó, de valamit csinálni kell, mert azért tudnak valamit... És nem csak azért, mert a néhai Jeffrey Lee Pierce írta őket. Egyszerűen kicsengett belőlük az aranyfedezet.

A mosónők híresen nehéz életűek, de a rokon szakmáknak sem könnyű; itt vannak például a biztonsági őrök. Az olyan férfiasan nehéz kelés, mint amilyet Antal Nimród új hollywoodi megbízásában látni, tán még bányászkörökben is ritka, páncélozott pénzszállító kocsikísérők esetében meg egyenesen kuriózum.

Sosem találkoztam Paul Newmannel - kezdi előszavában a filmkritikusként is tevékeny biográfiaíró, majd mielőtt még köszönetet mondana forrásainak és szeretteinek, gyorsan leírja, miképp nem találkozott Paul Newmannel. Komoly bátorítást jelenthet minden jövendőbeli sztárbiográfus számára, hogy dacára e nem találkozásnak, Shawn Levynek így is több mint 400 oldalnyi anyagot sikerült összeírnia választott tárgyáról. E vaskos, s viszonylag biztos kézzel vezetett szövegfolyam valóban kiad egy olvasmányos, egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző emberéletet - még ha ez nem is biztos, hogy a clevelandi (s kismértékben persze magyar) Newmanek színésznek állt, Paul nevű fiacskájáé. Levy verziója mindenesetre jól illik a közismert sztárimázshoz, melyet a szerző - szimpatikus vonása ez a könyvnek - nem is igen akar megpiszkálni, legfeljebb itt-ott hozzátold némi kis színeset.