Zene

Amennyiben bárki is vonattal utazik a Győri "vejvre", vagy abban a nyugdíjas helyzetben van, hogy nem kell vezetnie, az elolvashatja akár a Pesti Est különszámában, menet közben, hogy a Fényírók Fesztiválja (Another Connection, azaz another name for Mediawave) olyan alkotók találkozóhelye, akik divatoktól független, egyéni úton járnak. Akik számára a technika nem cél, hanem eszköz. (Zötty!) Akik öntörvényű filmnyelvet akarnak teremteni, éljenek bárhol a világban, kisebbségben vagy sem. (Olvashatta ezt hát bárki.)

Ajó kritikakötetek nem csupán öntörvényűleg kiválasztott műalkotásokról szóló szövegek gyűjteményei, hanem szellemi önarcképek, egy-egy sajátságos észjárás kemény sziluettű lenyomatai is. Igaz ez elsősorban akkor, ha a szerző olyan befogadó, akinél

Beszélik. Ezzel a szóval kezdődik a Láthatatlan történet hét számon át tartó Szemző-monológja.

Tibeti zene és tibeti zene között nem igazán tud különbséget tenni az európai fül, még kevésbé, mint a túlnátriumglukosztátozott (zselézett) kínai konyha és egy menő kantoni séf főztje között. Könnyű volna azt mondani egy tibeti hangról, hogy amikor megszólal a torokban, akkor világzenéről van szó, de mégsem merném sokéves tapasztalat nélkül ennek bizonyosságával áltatni a jól kiéheztetett, koncertjáró közönséget.

Ambiciózus vállalkozás Rabih Abou-Khalil, a libanoni - amúgy 1978 óta Németországban élő - lantos és komponista új albuma. A zene az arab tradíciókban, az amerikai dzsesszben és az európai klasszikus zenében gyökerezik, ennek megfelelően a nyolc új kompozíciót egy tizenkét tagú transatlantic big band szólaltatja meg.

Ha az ember váratlanul mély igazságot, saját magára vonatkoztatható üzenetet vél felfedezni mondjuk abban a sorban, hogy "nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot", legjobb gyorsan egy baráti pszichológushoz fordulnia. Mutatis mutandis: a színdarabok és alkotók-nézők viszonylatában is ez a helyzet. Hogy tehát Petr Lébl, "a cseh színház Amadeusa", a prágai Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) rendezője belemerült Csehov Ivanovjába, majd 34 évesen öngyilkos lett, nem teszi búcsúlevéllé az előadást. És mégsem tudok másként gondolni rá.

Kezdjük mindjárt a recenzens nehézségeivel. Az egyik lehetőség, hogy adatokat közlünk a szerzőről, ezzel segítve az olvasót az eligazodásban. Vagy zeneelméleti tudásunkat villogtatva stílusokba, kategóriákba gyömöszöljük a művet, és megmondjuk, hogy mihez képest. Esetleg költői képek, metaforák segítségével megpróbálhatjuk a lehetetlent: leírni magát a zenét.

Az angol-indiai ütőhangszeresről már nemegyszer ejtettünk szót e hasábokon, így eddigi pályafutásáról most csupán tömören. A multiinstrumentalista, producer, DJ és kiadóvezető Talvin Singh (31) a tánczenékhez kötődő "ázsiai underground" vonulat egyik meghatározó alakja. Mint stúdiózenész már a kilencvenes évek közepére rendkívül keresetté vált, ez idő tájt indította be színtérteremtő klubestjeit a londoni Blue Note-ban Anokha néven, majd az ugyanezen címen általa szerkesztett válogatásalbum sikere egyenesen egy major lemezkiadói szerződéshez vezette.

Egy kimustrált, zöld Rakéta porszívóból került elő a kézirat: két nő egymást olvasó és felülíró, irodalmi igénnyel írott naplója. Ráadásul ebből az egyik kettéválik, és - a fikción belül - újra fikcionalizálódik. Mégis "a" sógor találta - csak úgy. Aki regényt olvas, elfogad bizonyos játékszabályokat, tehát nem érdemes visszakérdezni, miért ezzel a sógoros megoldással adják el neki a talált kézirat ősi toposzát. Ennél fontosabb kérdés, hogy mit kezd a kézirattal a közreadó, illetve

Annyit mesélték már szomszéd szeretők románcát, házasságtörők izgalmakban bővelkedő történeteit, ideje volt, hogy meghallgattassék a másik fél is. Látszólag eme igazságtétel vezérelte Wong Kar-wai tollát és kameráját. S hogy el ne unja/unjuk a megcsalt férj tompa keservét, a magára hagyott feleség csöndes drámáját, briliáns stílusgyakorlatot,

Ide ruccan egy hétvégére vendégszerepelni Ljubljanából

"Alegendák olyanok, mint a hit: erősítenek minket" - mondja László herceg a nagyszabású magyar történelmi játékfilm egy pontján szép, beleérzős hangon, s ezzel korántsem véletlenül megfogalmazza Koltay Gábor (és a vele szorosan szövetséges Nemeskürty István) immár évezredeken átívelő ars poeticáját. Volt István, volt Attila, régi szép idők, volt Árpád, ez most László, a következő, felteszem, Lajos lesz, a címe: Három tenger. Koltay legalább olyan kitartóan és következetesen gyártja ezeket a zivataros századainkból merítő filmeket, mint ahogyan példának okáért az USA-i Oliver Stone rakosgatja össze a maga alternatív amerikai történelmét moziról mozira. Nyilvánvaló, a Koltay-életműből is össze kell állnia egy végiggondolt, egységes, művészi értelemben irányzatos történelemértelmezésnek, a 21. századra alkalmazott magyarságagendának? Bizonyára mind e filmek úgy vannak megírva és elkészítve, hogy miközben látványosságuk lebilincseli a nézőt, a sztori a székhez szögezi, bensejében óhatatlanul átrendeződnek, sőt új értelmet nyernek az iskolai történelemórákon tanult, egykor száraznak hitt tények s a korábbinál gazdagabb s tán büszkébb lesz a belső kapocs, amely történelméhez, nemzetéhez köti?

A dívákról azt tartja az értelmező szótár, hogy "ünnepelt színésznők, énekesnők", és ez tényleg így van, legfeljebb az a kis plusz kell még, aminek a neve, jobb híján, "sors".

Egy dupla koncertalbumról van szó, amit az együttes 1999- 2000-es világ körüli turnéján rögzítettek. Ez már önmagában is egy műfaj, amolyan összegző, korszaklezáró dolog, apró kis üresjáratokkal fűszerezve, a korai nagy slágerektől az új album promóciójáig. Bő két óra, avagy: mit kell tudni ma a világ talán legnépszerűbb dzsesszgitárosáról?