irodalminak tekinthető-e egyáltalán
az a szöveg, amit személyes reflexióival és szociológiai-politikai "tudományos" kommentárjaival tesz közzé.
Nos, az egyik női elbeszélő, Anna naplójában olvasható egy mondat, még a rendszerváltás hajnaláról: "Négy lovagom volt: Marci, a csapzott hajú, zavaros tekintetű fideszes; Kálmán, a gonosz kis emdéefes öregúr; Vilmos bácsi, a legszebben bókoló kisgazda és Lajoska, a buta, de sármos eszdéeszes." Nem sok ez egy kicsit? Nem a férfiakból, hanem a jelzőkből. És egyéb nyelvi, ált. isk. leleményekből. Különösen egy olyan elbeszélői tudat perspektívájából, amelyik rendre a romantikus szerelemfilozófia főművére, Kierkegaard Vagy-vagyára hivatkozik. Persze ez önmagában nem kizáró ok, hiszen egy filozófia szakon edződött női szívben sok minden megférhet, még a "legszebben bókoló kisgazda" is, de az már némileg rejtélyesebb, vajh´ mi lehet sármos Lajoskában, aki egyrészt "liberális anarchista", másfelől egyetlen rántással felhúzza a húszkilós agyagmasszát, amikor habán-vázákat korongozik. Mégis, vagy éppen ezért, erotikusan vonzó férfi, amit Anna szemérmesen, bár keresetlen egyszerűséggel vallott meg: " Mert erős és nagydarab vagy, mint egy barom, és akkora a tenyered, mint a sütőlapát - válaszoltam, és bizsergés futott végig a hátamon, amint elképzeltem, hogy engem korongoz."
Bizsergés? Női hát? Elbeszélő egyes szám első személyben?
E népi trufákra emlékeztető erotikafelfogás a regény csúcspontján már a "Márványfarkú Férfiak Lapjá"-ban (Parti Nagy Lajos szíves szóbeli közlése) honos softpornó-változatban jelenik meg, amikor a két legjobb barátnő nemcsak az üzletben, hanem az ágyban is találkozik és rivalizál Bálinttal, a belevaló, ám álnoklelkű sikeremberrel. Igaz, ez mindössze egyetlenegyszer történhetett meg, hiszen az egyik elbeszélő-főhősnő szerint mindez "traumatikus hatással volt rá", míg a regény vége felé kiderül a férfiről, hogy... De ez inkább maradjon titok! Mint ahogy az a "másodlagos frissességű" morális tanulság is, amit nyilván az olvasónak kell levonnia, milyen következményekkel jár, ha a férfi hármas szexre veszi rá a szeretőjét - a legjobb barátnőjével összejátszva. A jelenet epikai hatása viszont olyan szolid, hogy még azon apák is bízvást ajánlhatják esti olvasásra, akik folyton "aggódnak kövér lányaik szüzességéért", ahogy Füst Milán mondaná.
A Vagyonregény természetesen nem a testről és/vagy a lélekről, vagy az emberi kapcsolatok finom szerkezetéről szól, hanem a pénz, a hirtelen meggazdagodás, a magyar
magánosítás "nagy történetét" meséli el
De akkor miért kellett irodalmiasítani, ha csak így és ennyire futotta az epikus képzelőerőből? Hiszen a regénynek nincs egyetlen összetett és művészileg elmélyített figurája, a sorsok helyett sorsképletek és magatartásvázlatok jelennek meg, az alakok galériája pedig anekdotikus panoptikumra emlékeztet. Ebben az értelemben a regénykeret és a fikció csupán paraván, amely mögül az elmúlt tíz év vagyonszerzési történetkéi húzhatók elő - anélkül, hogy a bíróságra kellene szaladgálni. Ennek vélt vagy valós veszélyét korántsem becsülném le, de az irodalom mégsem csak arra való, hogy a szegény ügyvédeknek kevesebb munkája legyen.
Aligha kétséges, hogy lesznek a könyvnek olyan érdekeltjei, akik talán magukra ismernek a privatizációs üzelmek olvasásakor. De a választott írói megoldás éppen a tapasztalatiság, a tényregény "pragmatikus olvasatát" tolja el az irodalmi fikció síkjára, és viszont, ahol az összes tény már elvont általánosságként jelenik meg, vagyis minden magánosított tehén fekete lesz. S mivel a hősöknek nincs önálló nyelvi világuk és epikai karakterük, ezért csak illusztrálnak egy transzparens történetet, amely lényegében elfedi a privatizáció és vagyonszerzés emberi dimenzióit. Vagy legalábbis homályban hagyja annak eredetét, konkrét történéseit. Így fordul önmaga ellentétébe a regény kompozíciós elve, amely a Jadviga párnája szerkezeti mintáját követi, de itt a harmadik, szövegválogató elbeszélő kommentárjai szociológiai-politikai általánosságként értelmezik a két naplót, s ezáltal rendre megfeleltetik az úgymond tudományos és/vagy "történeti igazság"-nak. Holott ez az, ami kérdéses, hiszen - a szövegvilágon belül - a két naplóíró is folyton konfabulál, néha megdöbbentően ügyetlenül. Ugyanis a válságba jutott személyiség beszédhelyzetével és önfeltáró vallomásos retorikájával nehezen egyeztethető össze, hogy még saját cégeik nevét, tevékenységét, üzleti fogásait sem írják le szabatosan, ahogy nem nevezik néven a megvesztegetett személyeket, banki vagy politikai kapcsolataikat sem.
Ez utóbbi kifejezetten bosszantó. Mintha a szövegválogató elbeszélő gondosan ügyelne arra, hogy a különböző politikai pártok és kurzusok képviselői éppen csak beússzanak a képbe, akár a már idézett helyi politikus Grál-lovagok, majd némi udvarlás-mutyizás után érintetlenül távozzanak. Persze a két főszereplőnő nézőpontjából legfeljebb ennyi látszhat: mondjuk egy MNB-főmufti szőrös háta és balatoni villájának illegális építkezése, vagy egy lírai pillanat erejéig a főprivatizátor, Suchman Tamás mord tekintete, azután se kép, se hang. Hiszen a leglaposabb közhely, hogy a magyar magánosítás története politikailag vezérelt folyamat (volt), amelyből különböző politikai elitek képviselői is jelentős mértékben egzisztenciálisan részesedtek. Enélkül viszont
értelmezhetetlen a felelősség kérdése:
mind az egyén felől, aki a köz akkori állapotaira hárítja át, mind a politika világa felől, amely a történelmi szükségszerűségre apellál, és jobbára csak morális deficitet lát ebben a történetben. Ha egyáltalán. A Vagyonregény sem ennek analitikus feltárására nem vállalkozik, sem két nő életútjának epikus (re)konstrukciójára. Ehelyett kitalál egy hasadt személyiséget, akinek egyik énje a karrierregények mennyországába, a sikeres vállalkozóként megvásárolt parlamenti bársonyszékbe jut, míg a másik énje a szociohorror mindennapjaiba, a hajléktalanság giccsesen megrajzolt poklába kerül.
Ennyi tanulság láttán a szívnek, azt hiszem, meg kell szakadnia.
Mészáros Sándor
Kerékgyártó István: Vagyonregény, Magvető Könyvkiadó, 2001, 1800 Ft
