A zene ennek megfelelően eklektikus, de nem posztmodern, hiányzik az egymás mellé rendelés diszkrét bája. Sajnos Metheny túl komolyan veszi magát, mint az őszinte rock, és ez néha áttüremkedik a lemezén. Stilárisan bizonytalan az anyag, csúszkál a műfajok között, a hangzáskép olykor finom és elegáns, mint Wes Montgomeryé, de amikor Metheny gitárszintetizátoron nyomat, az olyan, mint egy fénymásolt Jimi Hendrix, annak minden indulata nélkül. Általában hideg ez a zene, hiába hámozzuk át rajta magunkat, a végére sem tudjuk meg, ki ez a pali, és mit gondol a világról; bár a tapasztalat azt mutatja, a befogadót csak segíti, ha a mű nem szól semmiről. Methenynek briliáns a technikája, jó érzéke van a melódiákhoz, ezzel együtt a kompozíciói jellegtelenek, tobzódik bennük a talmi csillogás. Némi felüdülést jelent, amikor sztenderdeket játszik, ezekből három erre a válogatásra is rákerült.
A ritmusszekció egészen kiváló. Larry Grenadier bőgős, akit Brad Mehldau nagyszerű triójából ismerhetünk, egyszerre dinamikus és finom, Bill Stewart dobos gazdag és intenzív ritmusokat terít a gitár alá, és ők ketten nagyon együtt vannak. Csak azokat a dobszólókat kéne elhagyni, amiknek semmi közük semmihez, viszont a közönséget lelkes tapsikolásra késztetik, mint a cirkuszban, amikor az artistának sikerül a tripla szaltó.
Ha kinyesnénk a szintetizátoros részeket, akkor egy kissé unalmas, de nagyon színvonalas anyagot kapnánk. A gyűjtőknek feltétlenül ajánlott, aki most ismerkedik Methenyvel, az is kaphat egy képet az életműről; akinek kimarad, az nem veszít sokat, én meg még birkózom vele egy keveset.
Czabán György Kolbász
Warner, 2000
