Az adott esetben egyik módszer sem tűnik járhatónak. A szerzőről lehet tudni, hogy a Red Hot Chili Pepperst erősítette fénykorában, majd elunta a sztárságot, és magánzó lett. A pincében rögzített négysávos magnójára ezt-azt, amit Niandra Lades and Usually Just a T-shirt címen jelentetett meg 1994-ben. Aztán kiadott még egy önálló anyagot, ami túl sötétre sikerült, és amit később visszavont a terjesztésből. Mostanában újra játszik az RHCP-ben, és megjelent a hivatalosan második szólóalbuma. Ezek az információk azonban nem igazán visznek közelebb a lényeghez.
Külsőre a zene leginkább valamiféle rockzenére emlékeztet, de annyira lazán kezeli a kliséket, olyan szabadságfokkal épít egy magánmitológiát, hogy megtévesztő lehet bármilyen kategorizálás. Ezek fura vázlatok, zenei ötletek, a számoknak nem biztos, hogy van szabályos formájuk, elindulnak, leállnak, összefolynak, a fejünkben mégis összeáll a dolog. Elkezdték átírni vonósnégyesekké, de minek? Van olyan műalkotás, aminek a végső formája a töredékesség. Egyfajta minimalizmus ez, mint Raymond Carver prózája vagy Godard filmjei.
Első hallásra amatőr nyekergésnek tűnik, holott csak nincs a palinak semmilyen megfelelési kényszere. Triviális sémákat bolondít meg, időnként megfordulnak a szólamok, az éneket a paródiát súroló nyekergés, ordibálás váltja föl, a primkó dobgépet vonósokkal imitáló elektronika, mégsem hasonlít a dolog semmire. Komor zene az őrület határáról, infantilis, mondhatni bátor anyag, és van benne erő, ami akkor derül ki igazán, ha teljes erőből hallgatod.
Nehéz megítélni, hogy mennyi benne az ösztönös zsenialitás vagy a rafinált tudatosság, de olyan személyesnek tűnik, hogy nem tudsz szabadulni tőle.
Czabán György Boborján
Warner Bros., 2001
