Dívafront: A török, a görög és a mezítlábas

publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A dívákról azt tartja az értelmező szótár, hogy "ünnepelt színésznők, énekesnők", és ez tényleg így van, legfeljebb az a kis plusz kell még, aminek a neve, jobb híján, "sors".

A dívákról azt tartja az értelmező szótár, hogy "ünnepelt színésznők, énekesnők", és ez tényleg így van, legfeljebb az a kis plusz kell még, aminek a neve, jobb híján, "sors".

n Cesaria Evora: Sao Vicente Di Longe. A "mezítlábas díva" cím első albuma, no és a zöld-foki-szigeteken praktikus viselete nyomán tapadt Cesaria Evorára, de ez a múlt, ennek az új lemeznek a füzetkéjében már papucsban látható. A szigetcsoporton belül Cesaria szülőföldje a Sao Vicente nevű, melynek kikötővárosát Mindelónak nevezik, ebbe kéretik egy kocsmát képzelni, ahol Cesaria énekel. Nagyjából megvagyunk. És ha az első négy-öt lemezét sikerül felidéznünk, bizonyára beugrik a portugál fado-rokonságú morna stílus, a "sodade" kifinomult melankóliájával. Nosztalgikus-keserédes-romantikus hangulata a tengerészek honvágyát és a munkanélküliségtől szétszakadt családok-szerelmesek fájdalmát tükrözi, ily módon vált a sziget alapjegyévé, de erről már elég szó esett korábban. Ám bármily kínos, nem csupán keserűségből áll az élet, így hát a zöld-fokiaknak is akadnak vidámabb, coladeira stílusú dalaik. Én persze nem engedném, hogy Cesaria ezekből is énekeljen, de már késő, és különben is: ezt a lemezt nem odahaza, hanem Havannában és Rio de Janeiróban vette fel. Megismétlem, jobban szeretem, ha minden a régiben; és semmi bajom, ha az összes dal pont olyan, de nem szívesen lennék igazságtalan: a Sao Vicente Di Longe konzekvens lépés a kubai és brazil húrokat tavalyelőtt már megpendítő Café Atlantico után. Cesaria repertoárjában amúgy korábban is megfordultak kubai és brazil dalok, és ha közös gyökerükre, az afrikai ritmusokra gondolunk, már nem is tűnik úgy, hogy olyan messzire utazott. Mindazonáltal: ebbe a kellemes könnyűzenébe nem fog beleszakadni a szív, hírértéke inkább az erős vonós- és fúvósszekciónak van, meg nem feledkezve Cesaria rangos vendégeiről: az Orquesta Aragonról, Chucho Valdésről, Caetano Velosóról. (Lusafrica/BMG, 2001) HHHH

n Sezen Aksu: Deli Veren. Az izmiri születésű Sezen Aksura 1997-ben figyelhettünk fel, mikor is Goran Bregovic vele énekeltette el visszaeső filmslágereinek török változatait. Amit egymásnak köszönhetnek, az nem kevés: mindkettőjük életművében megkerülhetetlen az a The Wedding And The Funeral című album. Ez persze csak háttér-információ, akárcsak, hogy Aksu a hetvenes évek közepén popdalokkal tűnt fel: az örmény Onno Tuncnak köszönhető, hogy utóbb megmártózott a dzsessz és a soul viharosabb hullámaiban. Most pedig - bár nincs rálátásom a komplett török mezőnyre - el tudom hinni, hogy valóban ő a csúcs. Tele a hangja mélységgel, és a szája szögletében ott pihen az a pár csepp vér is, ami a dívák műfajában nélkülözhetetlen. Aksu, s ez talán ebből a szolid kazettaborítóból is átjön, az igen-igen kívánatos mérgek családjából való, a mítoszát azonban Törökországban politikai szerepvállalásainak is köszönheti. Kampányaiba éppúgy belefér Bosznia, mint a feminizmus - ugye egy olyan országról van szó, ahol az asszonyok értékét-súlyát kecskében (is) mérik. De bármiként is, ez a Deli Veren szinte végig egyenletesen kiváló színvonalú. Dzsessz is, pop is, soul is, etno is - anélkül, hogy muszáj lenne választani, és anélkül, hogy a rosszul értelmezett globalizmusnak és változatosságnak a csapdájába botlana. Az anatóliai mellett az örmény motívumokért ezúttal Ara Dinkjian felel, akivel Görögországban, pillanatokon belül, újra találkozhatunk. (Posl Müzik, 2000) HHHHH

n Eleftheria Arvanitaki: The Very Best Of 1989- 1998. Az athéni Eleftheria pályafutása is jóval többet árul el a kirívó népszerűségnél. Egyrészt azt jelképezi, hogy a görög kultúra éppoly nyitott a nyugati hatások előtt, mint amennyire átitatódott a keleti hagyományokkal; másfelől tetten érhető benne mindaz, ami az elmúlt évtizedekben jellemezte a görög könnyűzenét: akár a rembetika reneszánsza, akár az abból merítő - kifinomult, gyakran nagyzenekari hangszerelésű - "éntekhno", illetve a puritánabb-populárisabb "laikó". (Rembetikát a nyolcvanas évek közepéig az Oposthodromiki Kompania tagjaként énekelt, azután indult szóló pályafutása, melyre inkább az éntekhno és a laikó volt jellemző.) Ez a válogatás nem a legutolsó Eleftheria-album, ám az egyetlen, amely Magyarországon kapható, és ahhoz bőven elegendő, hogy a meghallgatása után nekivágjunk Görögországnak a többiért. Abból a három platinalemezből (Meno Ektos, The Bodies And The Knives, Songs For The Months), amelyre épül, az első kettőbe az örmény-amerikai Night Ark zenekarral befutott Ara Dinkjian is beletette a magáét, a "szakmában" ezek Eleftheria legtöbbet emlegetett anyagai, de én inkább a harmadikra - s benne Dimitris Papadimitrou szerzeményeire - hívnám fel a figyelmet: a Lianotragoudo után ugyan csak annyi erő marad, hogy megérintsük a "repeat" gombot, s hogy arra gondoljunk, ha már így alakult, végül is ez épp elég... (Mercury/Universal, 1998) HHHH

Marton László Távolodó

publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...