Hétfõ este, fõmûsoridõben, több-kevesebb rendszerességgel jelentkezik az M 1-en a T. A. mûsorvezetõ személyétõl nyilván nem függetlenül szerényen csak T Aktáknak nevezett produkció, melynek legutóbbi epizódja a halállal foglalkozott. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor nagy témába vágja a televíziós a videokameráját, akkor valamilyen ismeretlen belsõ vagy külsõ ingerforrás hatására kitör a mûsorkészítõbõl a poéta. Meglágyulnak és eléletlenednek a képek, az eget és a fák koronáit kutatja a kamera, egyszóval átlényegül az operatõr, a vágó is transzba esik, és különösen nagyszámú fel-le blendét, áttûnést, illetve lassítást mutat be, miközben lágy, zsigereinkre ható zene szól. Mi ebben a baj, kérdezné egy 12 éven aluli fiatalka nála jártasabb ismerõsétõl, de sajnos közeli hozzátartozójának már csak hûlt helyét leli, oly erõvel tört rá addigra a hányinger.
A Tornóczky Anita védjeggyel ellátott mûsor sok szempontból kielégíti a magyar közszolgálati fõmûsoridõs elvárásokat. Van benne egy kis komolyság is meg egy kis bulvár is. A szerkezet, így kívülrõl, egyszerûnek tûnik: bármilyen közepesen gyakorlott szerkesztõ 2 perc alatt felvázolja, hogy az adott témakörben milyen megszólalókra van szükség: pszichiáter, író, meghalni készülõ, ápoló, temetkezési szakértõ, halálból visszatért stb., és ezeknek a kombinációi. És tényleg, mindezt meg is kapjuk, szépen sorjában, ahogyan a csillag járÉ A riportokat versidézetek (gesztus a magas mûvészetek kedvelõinek) és a mûsorvezetés köti egymásba. T. A. kislányosra fazonírozott képernyõs személy, a kereskedelmi nõcikhez képest visszafogott karakter, nem vág a beszélõ szavába, nem faggatja arról a delikvenst, hogy miben változott meg az élete, mióta Britney S. hasonmásától aláírást kapott, illetve nem mondja azt a haldokló ágyánál, hogy a reklám után visszajövünk. Felkonfjait nem 6 dimenziós virtuális stúdióban veszi fel, hanem odakünn, az életben, ahol általában sétál, járkál, úgy általában felénk tart. Hiszen T. A. is közülünk való, értünk kérdez. VagyisÉ
A T. Akták zavarba ejtõ mûsor. Hiszen amúgy tényleg rendben is lenne. Ha rendben lenne. A kiválasztott személyek hitelesek, nem is érdektelenek, némelyikre még oda is figyelünk, és mégisÉ Az emberre a legdrámaibb pillanatoknál is rájön a késztetés, hogy elhagyja a helyiséget. A probléma az ugyanis, hogy olyasvalakinek a szûrõjén érkezik hozzánk a gondolat és az érzelem, aki amúgy nem különösebben érdekes. Akiben nem leljük meg azt a szellemi izgalmat, amiért érdemes lenne kivárni és megtekinteni azt az elõlünk elzárt birodalmat, ahová elkalauzol. Aki váratlan kérdéseivel és jelenlétével feszültséget visz a felvételbe. És itt eljutottunk az egyik legproblémásabb részhez. Kétféle ember van ugyanis a televíziózás világában. A televíziós és a nem televíziós személyiség. Ez utóbbi arról ismerszik meg, hogy nem az elõbbi. Nem elég ugyanis szépen felöltözködni, fegyelmezni az arcvonásokat, és jó világítási körülmények között nagy szemekkel, okosan nézni, ettõl még nem vibrál körülöttünk a levegõ. De hát látott már olyat a világ, hogy valaki nem televíziós nagyhal. Ezt a problémát tapasztalt vágó, szerkesztõ, rendezõ el tudná velünk feledtetni, ha tényleg arra koncentrálnának, hogy megkeressék ehhez a mûsorhoz a leginkább illõ formát. Pél-dául úgy, hogy erõsen korlátoznák a mûsorvezetõ (mûsorgazda?) jelenlétét és megnyilvánulásait. Játsszunk el a gondolattal: T. A. miért csökkentené T. A. szerepét T. A. mûsorában? Na ugyeÉ Ha a vállalkozás amúgy nem elsõsorban T. A. imázsát építené, hanem mondjuk ízléssel kívánna szólni olyasvalamirõl, amirõl amúgy szólni szinte lehetetlen, nos, akkor bizakodva tekinthetnénk a jövõbe. De mivel sztárcsinálást is kell végezniük, s ehhez jelen esetben a "Halál" az ugródeszka, ez így túl sok. Ezért aztán a rettenetes utómunka, az agresszíven agyonzenélt betétek, amelyektõl a szimpatikus szereplõket is majdnem megutáljuk, az érzelmeinkre hatni kívánó szörnyûséges lassítások a halálra készülõ asszonynál, ezért a szûrõzött fatörzsek és lombkoronák, az öreg emberek szem- és kézközelijei (ajánlott szakirodalom Huszárik Zoltán munkássága). És ezért van az, hogy a mûsorvezetõ, mint a világot felfedezõ kamaszlány, rácsodálkozik mindarra, amirõl az általa vezetett mûsor szól: Hogy milyen a halál, ezt senki sem tudja.
A világ nagy titkainak megfogalmazása egyébként fontos része életünknek. De ezt a munkát végezze el ki-ki otthonában, egyedül. Esetleg családi körben.
Pálos György
M 1, 2004. június 7.
