A válasz: hát azért mentem el azon melegében az operettszínházba megnézni Huszka Jenõ Mária fõhadnagy címû operettjét, mert az volt kiírva, hogy Bagó Bertalan rendezte, aki rendezni szokott itt-ott mostanában, és az Operett ilyen-olyan sufnijaiban is rendezõk dolgoznak olykor; mindez engem messzemenõ következtetésekre csábított. (Pedig Esterházy a Trabant kapcsán már beidézte: nem szabad.)
A vörös bársonyfüggöny elé lyukas zászlót lógatnak be - sínen vagyunk, tudom már, mire kell gondolni. Ha jól vettem ki az itt-ott kilógó végtagokból, a kétfejû sast vágták ki belõle, hogy helyére óriási kokárdát tegyenek: itten a történelmi tudat intenzív erõsítése fog folyni, 2 in 1, kettõ az egyben, reformkor, '56, utóbbi lassan kihalványul. Különben is: a szereplista Kossuthot, Görgeyt ígéri - utóbbiból persze nem a vitatottat, hanem a vitathatatlant, azt, aki úgy bevette a Buda várát, hogy szitává lõtték a festményeket a galériábanÉ
Az operettet azért szokták többnyire többen írni, formálódik bennem a sejtés valamirõl, amin még soha el nem gondolkodtam, mert az egyik a zenéhez ért, a másik a librettóhoz, jó esetben persze. A Mária fõhadnagy ebbõl a szempontból "one-man-show",
mindent a Huszka Jenõ csinált,
a dalokból tudnám idézni a "Délibábos Hortobágyont", de az anyósom sokkal többet is. A történelmi hitelességet nemcsak Kossuth meg Görgey adja, hanem Mária is, aki tényleg volt, de még az is lehet, hogy volt a Zwickli is - nõi szabó akkortájt is kellett, nem?
A cselekmény Bécsben tör ki, méghozzá unisono a márciusi forradalommal, ezért aztán nagy hazarohanási pánikba esnek az ilyen-olyan okból ott lebzselõ magyarok. Közéjük tartozik Mária, aki ekkor még nem fõhadnagy, hanem a "magyarfaló Simonitsék" nevelt lánya, aki majdnem hozzámegy egy Herbert nevû gaz osztrákhoz, de micsoda mázli, hogy az utolsó pillanatban meglátogatja õt magyarországi Antónia nagynénje (hogy miért nem inkább õ nevelte az elárvult leányt?!), és lebeszéli a frigyrõl, valamint rá a megszökésre. Mária már a hajóállomáson beleszeret a honvédnak állt magyar jurátusba, akivel sajnos nincs ideje megbeszélni a leglényegesebbet - azaz azt, hogy õ nem magyarfaló -, ezért azonmód kitör a konfliktus. És beéri a forradalmat.
Antónia, a fiatal arisztokrata özvegy valaha Kossuthtal bonyolított örökre emlékezetes szerelmi affért plátóilag - Kossuthtal, az üstökössel, a tüneménnyel, mondják; mûvészi sûrítés, monográfiák helyett. Csak hát igen nehéz egy tüneménynek bejönni a színpadra, még inkább szenvedélyt fizikailag viszonozni, hú. Antónia bánatában szétszedi a rózsát, de aztán összerakja - virágpuzzle, nem kell locsolni.
A szubrett szerepében - õ Panni szobalány, akinek legerõsebb drive-ja a férjhez menés, forradalom ide vagy oda - az operettszínház örök darabja, Oszvald Marika, akinek cigánykerekei még mindig bámulatosak, és aki prózában is csak fejhangon beszél, ezért kapóra jön a kivetítõn a német fordítás. A táncos-komikus nem táncol, mert nem tud, viszont tényleg szellemesen imitálja a mozgást: õ Gálvölgyi János, aki alaposan földúsítja a rémesen blõd szöveget, hisz tudja, hogy ezért lett idehíva, de legalább ilyenkor van mit hallgatni. (Most, hogy belegondolok: Oszvald Marika kitartóan fogyasztja a Heti hetes szereplõit, legutóbb Bajor Imrét a színpadon és Verebest a rendezõi székben; na, kíváncsi vagyok a Havasra, illetve dehogyÉ) Szóval Gálvölgyi egy Zwickli (magyarul cvikli) Tóbiás nevû nõi szabót alakít, persze rengeteg kavar után õt fogja lenyúlni a cselédlány, nem pedig a der Biccentõt, aki egyébként egyszer sem biccent. Jobb késõn, mint soha: bõséges gyermekáldás várható.
Mindegy is, na. Semmi értelme számon kérni, hogy Bagó Bertalan mit mûvelt itt rendezés helyett, de fõleg, hogy ugyan miért, mert mindegy. A közönség igénytelenségére van itten számítva, a látottak-hallottak alapján joggal, hiszen amikor az egyik szereplõ alaposan középre állva, egyik karját az ég felé nyújtva (hozzá persze kicsi terpesz, mert különben orra bukna) elszavalja, hogy a magyarokra mindenféle csillag vigyáz, és "idõnként jön valaki, aki ennek a csillagnak a fényével fel tudja gyújtani a lelkeket", majd kivárja a reakcióidõt, be is jön a taps, hisz szép lassan mindenki leveszi, hogy nyilván a jelen idõre kell mostan gondolniÉ
Van jó is. A tánckar eltáncolja a palotást. Igazán remek, önálló számként is mûködtetni kéne. A tapsrendben szerencsére visszajön.
Lehet röhögni.
Kossuth Lajos életvezetési tanácsokat ad
a fõhadnagyból nõvé visszaváltozott Máriának; elmondja, hogy úgy kell csinálni, mintha a férfi lenne följebb a hierarchiában, és akkor a nõ lesz följebb. Mert "jeder Mann is ein Esel"; olvasom a kivetítõn, minden pasi "csacsi", de édi. Meg amikor beveszik a Buda várát, és bált adnak a gyõzelem örömére a Nemzeti Galériában, az egyik szétkaszabolt festmény hatalmas résein át közlekednek ki s be. Gálvölgyi sem semmi, bõ gatyában - kár, hogy a saját kis bizniszt elvitte a Sobri Jóska, meséli.
Tudom én, hogy az összes blõdséget nem szabad kárhoztatni, mert a mûfaj sajátja. Persze hogy Jancsó jurátus-honvéd nem veszi észre a törékeny kis Mária fõhadnagyról, hogy nõ - inkább beleszeret újra, mint férfiba is. Shakespeare-ben ez jobb szokott lenni. Tudom, hogy nem fontos, hogy a lépcsõn miért csak befelé jönnek, kifelé mindig oldaltÉ Meg hogy miért van ötször vagy hatszor vége, és még mindig tart.
Bennem speciel - nyilván a történelmi levegõ meg az unalom teszi - egyre erõsebben hívódik elõ az idõben-térben-tematikában oly hasonlatos Jókai-opus, a színpadra is alkalmazott A kõszívû ember fiai; milyen remek, milyen remek, dübörög, különösen a "nyergelj, fordulj", ezt kéne most tenni.
Csáki Judit
