Zene

Harmincötezer néző egy magyar rockzenekar koncertjén - nem tudom, hogy ez utoljára az Illésnek vagy az Omegának sikerült-e, a Tankcsapda 20. születésnapi szuperkoncertjén mindenesetre többen voltak, mint egy éve ugyanitt Iron Maidenen. Ha valaki utoljára a tízéves jubileumon látta a Tankcsapdát, annak halvány fogalma sem lehetett, hogy mi a franc történik a színpadon - mit keres ott a tizennyolc kamerás stáb, a háromszáz lámpa, a nyolcméteres tűzoszlopok, a mozgatható LED-fal, több kivetítő, az állami ünnepeket idéző tűzijáték (még a közönség feje fölé is kilőnek néha két-két rakétát).

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

Az 1996-ban alakult amerikai zenekar pályafutása során nemcsak jó lemezeket készített, hanem két kimagaslót is: a 2003-as Feast Of Wire-on és a tavalyi Carried To Duston a mariachi zenekarok jellegzetes megszólalása tökéletesen kiegészíti a fülledt, alternatív countryba hajló rockzenét. A Calexico első magyarországi koncertjére múlt szerdán a Sziget Világzenei Nagyszínpadán került sor, a koncert előtt tíz percen át faggathattuk Joey Burns énekes-gitárost, a zenekar fő dalszerzőjét.

Két héttel ezelőtt a Visszhang rovatban már dicsérgettem az azonos című lemezt, amely aztán valóban megszólalt a Szigeten, mégpedig a Zene a rasszizmus ellen című nulladik napi program dzsesszvonulatában. Tizenkét zenész állt (meg ült) a színpadon - és még csak azt sem lehet mondani, hogy a lemezen szereplő több mint harminc közül, mert a megjelentek nem is mind szerepelnek a felvételen. Itt van mindjárt az egyik főszereplő (bár ki nem volt itt főszereplő!), a trombitás Nicholas Payton, aki kétségkívül vett át Miles Davis hangzásából, és/de ezzel együtt egészen kiemelkedő és öntörvényű zenésznek mutatkozott. Az ő szólamát például a lemezen még Wallace Roney játszotta, értelemszerűen sokkal szűkösebb kibontakozási lehetőségek mellett. A felvétel nem biztosított annyi helyet a szólóknak, mint az élő fellépés, ahol darabról darabra haladva mindig egy-egy újabb zenész villanthatta fel képességeit, akiknek a sorában ott ült például Badal Roy, a Miles Davis több 70-es évekbeli felvételén szereplő tablás, vagy például az egyenesen Indiából érkezettek közül az elektromos mandolinon játszó U. Srinivas, aki egészen meglepő, néhol torzított futamokat kényszerített ki a hangszeréből, némiképp átvéve a gitár lemezbéli szerepét. A lemezen és a koncerten is jelen volt Rudresh Mahanthappa. Az indiai származású és Amerikában élő altszaxofonos hihetetlen teljesítményt nyújtott intenzitásban és világos dallamvezetésben egyaránt.

A levél igen hálás drámai - inkább tágabban: irodalmi - alapanyag, kellék, színezőelem vagy dramaturgiai szervezőerő; tanítják is minden kreatívírás-iskolában, hogyan kell konfliktust csiholni egy első blikkre ártatlannak tűnő levélváltásból: elég, ha késik a posta vagy a postás, bár ezt is Shakespeare találta ki. Bízvást remélhetjük, hogy a szentimentalizmusban fölvirágzott levélregény (és legújabb kori kishúga, a levéldráma) hamarosan átadja helyét az elektronikusan megvalósított irodalmi remekműveknek: jön majd az első színpadi mű is (vagy már jött is?), mondjuk gmail.com címmel.

A Nap az Isten - szögezte le utolsó szavaival 1851. december 19-én Joseph Mallord William Turner, s hamarosan lecsukta sokat látott, 76 éves szemét. Legkitartóbb barátja és monográfusa, John Ruskin őrizte meg az akkor már évek óta alig szóló mester esszenciális mondatát, a nagy festőét, akit kortársai rejtélyes zseninek és kellemetlen embernek, követhetetlen különcnek és ragyogó tehetségnek tartottak; egy szájból fújva hideget és meleget: depresszióvá fokozva Turnernek a meg nem értettségből fakadó bánatát.

Talán nem árulok el titkot, ha elmondom: a hős mamó meghal a regény végén. Szigorú, kegyetlen, szagos kötényű ez a nagymama, akihez nem volt jó odabújni, de akinek kíméletlen nevelési módszere mindvégig összecseng a falu gunyoros világával és a gyönyörű falusi világ gazdag nyelvével. Csupa ellentmondás a könyv, és ez a legnagyobb erénye. Nem is az árvaság (elcsépelt írói témája), hanem a gonosz mamónak a halála lesz megrendítően tragikus: "Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket."

Aki tizenévesen Leia hercegnőnek hívja a jobb kezét, rossz ember nem lehet, annál inkább fanatikus rajongó, olyan, aki órákon át képes elvitatkozni azon, vajh az idős Csubakka kopaszo-dik-e? Rajongani jó, ránctalanítja a lelket, és nyilván filmkészítéshez is megfelelő serkentő. A Csillagok háborúja huszonéves kattantjai (valahonnan Kelet-Amerikaipitéből) 1998-ban elhatározzák, hogy ők márpedig elugranak egy illegális exkluzív vetítésre a Lucas-birtokra, hogy mindenki előtt láthassák a Baljós árnyakat.

A sörkalauzok felől maradéktalanul rózsás a kép, Hrabal még mindig az Arany Tigrisben, Svejk szelleme közös fotózáson - csontvázból is csak egyet őriz az útikönyv, az Orloj örökös tagját, csontos ujjai közt a harangkötéllel. Mariusz Szczygiel egynapi olvasásra felírt kis, piros szembesítőkönyvében viszont nincs hiány a cseh (fél)múlt csontvázaiból, a lengyel szerző (talkshow-vezér és újságíró) példásan sokat tud arról, hogy az elmúlt száz évben mi edzette a cseh gerincet.

Venetian Snares, vagyis Aaron Funk, a breakcore műfaj legelborultabb, egyben legkreatívabb figurája magyarországi kötődéseit sokan ismerhetik: hősünk jó ideig élt Budapesten, és összecimborált Pándi Balázs dobossal, akivel aztán dolgozott is együtt, egyebek mellett a Pink + Green című VS-kislemezen (vonatkozó interjúnkat lásd lapunk 2009. január 29-i számában). Itt-tartózkodásának emlékét pedig a teljes egészében magyar dalcímekkel (és a Szomorú vasárnap Billie Holiday-féle verziójának remixével) ellátott lemeze, a Rossz csillag alatt született őrzi.

Az író és a fényképész 1947-ben utazott 40 napos látogatásra a Szovjetunióba: ebben az évben kötötték meg a párizsi békeszerződéseket, ekkor indult a Moszkva és tábora által elutasított Marshall-terv, ez volt a két tábor közötti status quo fenntartásához ragaszkodó Truman-doktrína meghirdetésének az éve. Megkezdődött a hidegháború.

Nagy múltú árukapcsoláshoz van szerencsénk: kezdetben vala a dicsőséges amerikai képére formált játék katona (a kisfiúkra vadászó szektor válasza Barbie-ra) - az ő vállaira épült a birodalommá terebélyesedő játékmárka, melybe idővel a képregények, a számítógépjátékok és a rajzfilmek is beépültek. Mire a játékfilmesek is felfedezték a műanyag harcosokat, már nemcsak a legkülönfélébb fegyverzetű és vérmérsékletű józsik állomásoztak a polcokon, de a mindenkori action-figure trendeknek megfelelően az ellenségkép és a járműpark is változatos formákat öltött.

A régi vágású külvárosi strandok, mint az albertfalvai vagy a cinkotai, már jóval a tavalyelőtti vízforgatós EU-szabványosítás előtt bezártak, de ha alaposabban körülnézünk, ha nem is hasonló profilú (meszes medence, csapvíz, IV. osztályú kocsma, vállfás öltöző), de mindenképpen szokatlan helyen működő fővárosi fürdőhelyekre bukkanhatunk.

Ahhoz képest, hogy mindig is a (brit és amerikai) középkorúak nagy kedvenceiből (a cukormentes countryból, Neil Young és az érett Beatles világából) építkezett, a chicagói zenekar bámulatosan sokáig el tudta kerülni, hogy rásimítsák a "papa rockzenéje" feliratú matricát, a nagyon profi, nagyon elegáns, de közben elég unalmas zenét játszó zenekarok szégyenbélyegét. Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy a korai lemezek frissességéhez és játékosságához az énekes/gitáros Jeff Tweedy dalírói zsenijén túl szükség volt a rengeteg hangszeren játszó Jay Bennettre is, akinek nehéz természete állandó vibrálást eredményezett (lásd a 2002-es Wilco-filmet!), és aki szinte minden számba bele tudott csempészni valami egyszerű, mégis hihetetlenül szellemes díszítést, amitől a legszimplább számok is meglódultak a fellegek felé (gondoljunk például a zongorabetétre az A Shot In The Armban vagy az infantilis dobgép-hangokra a Heavy Metal Drummerben!).