Zene

Cyborg vagyok, amúgy minden oké Dél-Korea európai szemmel érdekes valami, az ázsiai munkamorál párosodva az amerikai fogyasztói kultúrával néha szörnyszülötteket hoz létre, de a filmművészet dúsan profitál az efféle jelenségekből. A test instrumentalizálásáról Kim Ki-duk csinált filmet (Az idő), a lélek viszontagságairól épp most Park Chan-wook.

Valerij Panyuskin - Mihail Zigar: Gazprom - Az orosz fegyver Az újságíró szerzőpáros egyik tagja, Panyuskin a Gazprom-kötet előtt a jelenleg börtönbüntetését töltő orosz oligarcháról, Mihail Hodorkovszkijról írt könyvet, akinek az ártatlanságáról bevallottan is meg van győződve. Munkája azonban ezzel együtt is élvezetes olvasmány, az pedig kifejezetten rokonszenves, hogy elfogultságát a szerző nem is titkolja. A Gazprom-téma ugyancsak remek választás: a világ növekvő energiaéhsége és ezzel párhuzamosan az apadó készletek miatt az orosz cégóriás világpolitikai tényező lett, az orosz nagyhatalmi törekvések legfőbb aduja.

Szép Ernő: Natália Az elmúlt esztendő legizgalmasabb és legértékesebb irodalomtörténeti lelete kétségkívül Szép Ernő önéletrajzi regénykezdeménye volt, amelyet több mint hatvan év irattári lappangást követően Vida Lajos bocsátott a Holmi olvasói elé. Zoltán Gábor rendezésében ebből a befejezetlen, s most a Noran által könyv alakban is megjelentetett regényből készült ötrészes rádióadaptáció, Kézdy György felolvasásában.

Tito & Tarantula Valahol azért nincsen könnyű dolga egy olyan zenekarnak, amelynek a frontembere már kisklambó korában együtt lapátol a homokozóban valamelyik híres filmrendezővel, és így könnyedén megcsíphet pár zsírosan fizető percet a mozisikerek filmzenelemezein. A Tito & Tarantula pont ez a tészta, de amíg az inkriminált dalok (a Desperadóból és az Alkonyattól pirkadatigból, ugye) jogdíjaiból valószínűleg élete végéig úri élete lesz Tito Larriva énekes-gitárosnak, addig a mostanihoz hasonló koncerteken rendre szembesülnie kell azzal, hogy a jelen lévő tőzsdeügynökök és jogászok (némelyik motoros rockernek álcázva) rendszerint csak ezeket ismerik, a többi pedig néma csend, ahogy a költő mondja.

Midfield General, alias Damian Harris régről ismert kedves mackó az angol zenei, klub- és partiéletben, aki saját munkái mellett legalább annyira nevezetes arról is, hogy mennyit bír kihozni mások dolgaiból. Egyik legnagyobb dobásaként a kilencvenes évek közepén létrehozta a Skint kiadót (ez tulajtársai, JC Reid és Tim Jeffery Loaded kiadójának édesgyermeke, s ez a két elnevezésben - kb. "vastag" vs. "csóró" - is tökéletesen tükröződik), amelynek első kiadványa a debütáló Fatboy Slim-maxi (Santa Cruz) volt. Igen, Norman Cookból is Damian csinált embert, mármint olyan szupersztárt, amilyennek az utóbbi bő évtizedben megismertük.

Egy, csak egy kérdés foglalkoztatta az elmúlt hetekben a rockzenés médiát a naponta legföljebb három kattintást felmutató blogoktól egészen a New Musical Expressig: most akkor Scarlett Johanssonnak tényleg nincs hangja, vagy éppen ellenkezőleg, egészen remek van neki? Tényleg nincs, ám ettől még az Anywhere I Lay My Head simán lehetett volna remekmű is.

Már nem annyira frissen, de még erősen él bennünk a tavalyelőtti Sziget dEUS-koncertjének magával ragadó energiája - Tom Barman és zenekara nagyon masszív műsort mutatott be azon az emlékezetes szombaton a Radiohead előtt. Ez az akkor épp nemrég visszatért antwerpeni kompánia teljes joggal szolgált rá a kissé ködösen hangzó szakújságírói billogra: "kontinentális art-rock". Mert bizony a dEUS zenéjében nemcsak az angolszász zenei hatások meghatározóak, lemezeik sokkal szélesebb spektrumot fognak át: az európai sanzon- és folkhagyományoktól a kísérleti zenén keresztül egészen a free jazzig tart a skála, mindez természetesen art-punk és noise-rock dominanciával és hozzáállással.

Mondhatnánk éppenséggel, hogy a Petrocellin, Kojakon vagy a San Francisco utcáin (továbbá a teljes Halálos fegyver-arzenálon vagy utóbb a 16 utcán) trenírozott (már akkor is) veterán dolgozó, Richard Donner 1995-ös remeklésében, a Bérgyilkosokban a fiatal bgy. (Antonio Banderas) elől menekül az öreg bgy. (Sylvester Stallone) - nem vezetnénk félre senkit. Akkor sem, ha arra emlékeznénk belőle, hogy valamelyik tagnak egyszer csak választania kell. A piros kapszula vagy a nem piros kapszula csak jóval eztán merül fel (a Mátrixban - 1999), mindenesetre ez a Bérgyilkosok volt a Wachowski testvérek első felbukkanása a nemzetközi piacon (akkor még forgatókönyvíróként).

Gergye Krisztián, az utóbbi évtized kiemelkedő hazai kortárs táncalkotója egy ideje ráérzett arra, hogy micsoda távlatokat kínál ez az európai kultúrában tulajdonképpen a mai napig tisztázatlan, sőt egyre misztikusabbá váló hangulatú valami. A melankólia nevű esztétikai kategóriát vagy pszichés állapotot eleinte ösztönösen járta körül, most egyre intellektuálisabban méregeti. A T.E.S.T. I. című produkciójában hét női szólóval maradéktalanul sikerült a dologra ráéreznie.

...Vannak aztán ezek az előadások, amelyekben ott van kimetszve ez a mi világunk; nem királyok és intrikusok, hadvezérek és félistenek népesítik be a színpadot, hanem nyugdíjas, leépült öregember, jó karban lévő ötvenes magányos nő, energikus terhes asszony... És nincs nagy drámai történés, tragikus vétség - hanem mindennapok vannak, passzentos bánatokkal, örömökkel, csalásokkal, vétkekkel. A halál persze abban is, ebben is otthonos. Csehov óriásköpönyegéből furtonfurt előbújik valaki. Mutatis mutandis.

"Smicisapkás szénlehordó, szemüveges álgengszter, mongol proletár orkánnal, nagyméretű holland házaspár, hermafrodita tanuló, gusztustalan jampi, kínai rusnya, bajor újfasiszta, horrorfigura szederjes orral, ballonkabátos autótolvaj, napszemüveges bige, tini virgo intakta fülhallgatóval" - részletek Hajas Tibor 1976-os Öndivatbemutató című filmjének snittlistájából. A Dunaújvárosban látható film az egyetlen magyar alkotás az Erste Bank gyűjteményében (mintegy leképezve képzőművészetünk szegényes nemzetközi elismertségét is), abban a kelet-közép-európai régió hatvanas-hetvenes évekbeli, konceptuális művészetét felölelő anyagban, melynek fedezetét - hasonlóan a Raiffeisen és a Volksbank kulturális reprezentációjához - nem mega- és gigakiállítások szponzorálására szórták el, hanem a kortárs képzőművészet támogatására, bemutatására vagy megőrzésére fordították.

8 kis kritika

Nagyjából 1970-et írunk, a helyszín az Ígéret Földje, vagy inkább egy poros amerikai kisváros kongresszusi központja, ahol nagy tömeg gyűlt egybe vasárnap. Mindenki a körútját járó prédikátor helyi beszédét várja. Megérkezik, s rövid bevezető után belecsap: csak mondja és mondja a szövegét, fel-alá jár, vagy inkább rohan, berezonál a kezében a mikrofon, egyre lelkesebb, leveti zakóját és napszemüvegét is. Alig kell egy fertályóra, már minden szavát elhisszük, lelkesedése átragad miránk is. Aztán, ahogy véget ér a show, tesszük, amit mond.

Amennyire bőszen promotálta nem is olyan rég a Radiohead azt a forradalminak tartott újítást, hogy a legutolsó lemezét első körben csakis az internetről lehet letölteni, annyira mélyen hallgatott Trent Reznor arról, hogy milyen bombát tervez idén májusra, pedig ő is tud hírverést kelteni nagyon, emlékezzünk csak az előző "rendes" Nine Inch Nails-lemez, a Year Zero világvégekampányára. Itt viszont az állóvízbe robbant bele a The Slip, és ugyan az instrumentális, négyrészes Ghost, amelynek az első felvonását szintén ingyen lehetett megszerezni a zenekar honlapjáról, már előrevetítette valamelyest a digitális jövőt, arra senki sem számított, hogy alig pár hónappal később egy komplett új anyaggal lepi meg Reznor a rajongókat.