Hiánytalanul - Nick Cave & The Bad Seeds Budapesten (Koncert)

  • Kovács Bálint
  • 2008. május 29.

Zene

Nagyjából 1970-et írunk, a helyszín az Ígéret Földje, vagy inkább egy poros amerikai kisváros kongresszusi központja, ahol nagy tömeg gyűlt egybe vasárnap. Mindenki a körútját járó prédikátor helyi beszédét várja. Megérkezik, s rövid bevezető után belecsap: csak mondja és mondja a szövegét, fel-alá jár, vagy inkább rohan, berezonál a kezében a mikrofon, egyre lelkesebb, leveti zakóját és napszemüvegét is. Alig kell egy fertályóra, már minden szavát elhisszük, lelkesedése átragad miránk is. Aztán, ahogy véget ér a show, tesszük, amit mond.

Nagyjából 1970-et írunk, a helyszín az Ígéret Földje, vagy inkább egy poros amerikai kisváros kongresszusi központja, ahol nagy tömeg gyűlt egybe vasárnap. Mindenki a körútját járó prédikátor helyi beszédét várja. Megérkezik, s rövid bevezető után belecsap: csak mondja és mondja a szövegét, fel-alá jár, vagy inkább rohan, berezonál a kezében a mikrofon, egyre lelkesebb, leveti zakóját és napszemüvegét is. Alig kell egy fertályóra, már minden szavát elhisszük, lelkesedése átragad miránk is. Aztán, ahogy véget ér a show, tesszük, amit mond.

Nos, ha nagyjából elképzeltük ezt a ponyvaregénybe (sem) illő kis epizódot, egy fokkal máris közelebb érezhetjük magunkat Nick Cave és a Bad Seeds hétfő esti koncertjének hangulatához. Az évszám sem véletlen: ha az idei, most bemutatandó lemez megjelenésekor még azt hittük, Mr. Cave tömött kamionsofőr-bajusza az, ami, hogy is mondjuk csak, kemény (lásd bővebben: Lázár sose akarta, Magyar Narancs, 2008. március 13.), akkor most kijelenthetjük: az még bizony semmi sem volt. A rózsaszín dobcucc, a piros és lila fények dominanciája, no meg Cave mester testhezálló, kissé trapéz, fekete-lila csíkos nadrágja és zakója alatt tökig, pardon, köldökig gombolt csíkos inge, megfejelve egy alsó B kategóriás road-movie szelíd motorosától kölcsönvett légyfogó napszemüveggel - na, hát ez kemény. Legalább annyira, mint egy szombat esti retróparti kis községünk tetszőlegesen választott pinceklubjainak egyikében. Ám mindezt hamar meg lehet szokni, és valljuk be, idővel úgy véljük, legalább olyan jól áll ez az új fazon a csapatnak, mint legutóbbi ittjártukkor (három éve, a Szigeten) állt az elegáns frakk, az estélyi ruhás vokalista hölgyemények és a feledhetetlen fekete zongora.

Zongora most nincs, be kell érni néhány szintetizátorral - van viszont helyette kettő darab dobfelszerelés (az egyik, mint már említettük, vonzó rózsaszín), hozzá a szériatartozék két dobossal. De Mr. Warren Ellis is megér egy misét a maga rémes hobószakállával, a buzukiméretű rockgitárjaival (feledhetetlen látvány, ahogy leemeli nyakából az alkarnyi hangszergyereket, majd egy másik épp ugyanakkorát vesz a helyébe) és mandolinjaival, gitár helyett pengetett hegedűjével és ki tudja még, mi másával. Pláne, amikor épp a földön fekve játszik, és messziről mindössze annyi látszik belőle, hogy néha derékmagasságig felnyúlik egy kar. Mick Harvey pedig - nos, ő Mick Harvey, akit láthatólag nem lehetett rábeszélni a retrólázra; maradt az az idősödő gentleman a nyilván Anthony Hopkinstól (vagy a Hannibal jelmeztervezőjétől) kölcsönkért zakójában, akit az elmúlt jó néhány évben megszokhattunk.

Egy ilyen kiállású zenekar eleve nagy előnnyel indít, és ezt valószínűleg ők is tudják. Így eshetett meg, hogy az új lemez legmonotonabb, gyakorlatilag egyetlen loopra épülő dalával, a Night of the Lotus Eatersszel kezdenek - kissé feltuningolva, hogy úgy szóljon, mintha ezt is 1984-ben írták volna, csak mondjuk részegebben, mint valaha (ha ez egyáltalán lehetséges). Utána felvillannak a piros fények meg a lila háttér, pár ismerős taktus, és jön a Dig Lazarus Dig!!!, karöltve egy Tupelóval - kell ennél több? Oké, mondjuk a hatalmas fekete felleg formájában érkező Fenevad és az elátkozott völgyben meghúzódó Tupelo város ördögi balladája jobban mutatott volna egy kevésbé tökéletesen nyári, tiszta és még napsütéses kora esti órán, de hát, ugye, a csendrendelet; éjfélkor nincs szabadtéri koncert. Mindezt Mr. Cave sem hagyja szó nélkül: "This is fucking daylight!" - kiált fel, majd elmagyarázza, hogy higgyük el, sötétben, reflektortól megvilágítva "we are fucking beautiful".

Mi persze az ilyenekért is szeretjük, meg mondjuk a Red Right Handért, amit már tényleg úgy (nem kevés színészi játékkal megtámogatva) ad elő, hogy hozzá képest az összes hitszónok kismiska - tíz centire az első soroktól, mindig más (feltesszük: lány) szemébe kántálva a szövegeket. Kapálóznak is elöl rendesen, egy-egy magasba nyújtott mutatóujjal Cave néha istent játszik, de egyébként is igen kedélyes és közvetlen, viccelődik, néha beszélget a közönség egy-egy tagjával, néha meg az öszszessel.

De nem csak a legnagyobb "slágereket" és a friss rakendrollnótákat játsszák el, van itt például Your Funeral My Trial, sőt The Ship Song is, hogy csak a lassúkat említsük. Az első ráadás végén (bizony, kettő is van belőle, mondjuk a kábé háromnegyed háznyira duzzadt közönség szét is szedné a PeCsát, ha nem lenne) végre Nick is beül Harvey komolyabb szintetizátora mögé, és eljátssza az Into My Armst (ezúttal finoman lüktető dob-bőgő kísérettel). Tegyék a szívükre a kezüket: nem ez a legszebb száma az összes közül? De a líra mellett van még jó pár teljes beindulás, Papa Won't Leave You Henry, Get Ready For Love és (a legvégén) a Stagger Lee. Semmiben nincs hiány.

Petőfi Csarnok, május 26.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.