Gergye Krisztián, az utóbbi évtized kiemelkedő hazai kortárs táncalkotója egy ideje ráérzett arra, hogy micsoda távlatokat kínál ez az európai kultúrában tulajdonképpen a mai napig tisztázatlan, sőt egyre misztikusabbá váló hangulatú valami. A melankólia nevű esztétikai kategóriát vagy pszichés állapotot eleinte ösztönösen járta körül, most egyre intellektuálisabban méregeti. A T.E.S.T. I. című produkciójában hét női szólóval maradéktalanul sikerült a dologra ráéreznie. Legutóbbi darabját már teljesen áthatják a kapcsolódó, leginkább középkori képzőművészeti és zenei áthallások, fülledten zsúfolt a látvány, amelybe az első húsz percben teljesen bele lehet fürödni, miközben gyanútlanul elhinni, hogy összegző megamű tárul majd a szemünk elé. Végül mindez erős és megtörhetetlen pátoszba fordul. A lassú, szertartásszerűen ismétlődő gesztusok kiüresednek, mintha a végső frusztráltság volna a cél, esetleg a divatipari kifutók gótikus magányosságának érzékeltetése, valamiféle modern kori dekadencia egy antik tükörben. Túl nagy a súly a középkori misztikusokat idéző, hamar funkciótlanná váló díszletelemeken és a nem táncos szereplőkön, mint például Tárnok Mariann, aki Gergye darabjaiban a maga átlagostól eltérő testével mindig felejthetetlen, elemi rezonőr, most pedig mint ijedt kötélpányva kevéssé megjegyezhető. Az élőben is éneklő két operaénekes, Philip György és Szakács Ildikó nyomasztóan középre törekszik, Purcell- vagy népikaddis-előadásaikban. Ki van zárva a rakoncátlan amplitúdó. Van itt még hajtogatható, organikusan együttmozgó padló, két monstre, pálcikákkal mozgatható báb, hoszszú fehér asztal, rajta bor-vér-mocsok meg a halál menyasszonya, és számos meglepetés, amitől nyitva marad a száj, mint amikor először nézzük az Adams Familyt, de akadozva működik, és nem jön a megváltó vigyor, vagy vicsor legalább. Béres Móni már egészen önálló éltet élő, stiches neogót jelmezei kacsintanak ki vigasztalón a nézőre egyedül, csavarnak egyet a mondanivalón, hogy lám, az elmúlásban is van valami fájdalmasan tréfás és kegyetlenül természetes. Meg a koreográfus maga, amikor egy rövid időre udvari bolond sipkában gyűri a jól ismert, álomszerűen kifacsart mozdulatait, belőle sem hiányzik a kortárs melankólia, amiről azt képzelem, hogy képes kilépni azokból a sztereotípiákból, amit rányomtak az évszázadok képzőművészei vagy egyházi énekei, és nyugodtan lehet absztrakt és kitekinthet rám, sőt nevethet önmagán.
Mert középkori képeket nézve néha ijedten mosolygok, de egy formátlan, mélabús vérfolt láttán simán át tudom érezni a létezés kilátástalanságát és könnyűségét is.
Trafó, május 23.
