Újabb átutazó - Scarlett Johansson: Anywhere I Lay My Head (Lemez)

  • Greff András
  • 2008. június 5.

Zene

Egy, csak egy kérdés foglalkoztatta az elmúlt hetekben a rockzenés médiát a naponta legföljebb három kattintást felmutató blogoktól egészen a New Musical Expressig: most akkor Scarlett Johanssonnak tényleg nincs hangja, vagy éppen ellenkezőleg, egészen remek van neki? Tényleg nincs, ám ettől még az Anywhere I Lay My Head simán lehetett volna remekmű is.

Egy, csak egy kérdés foglalkoztatta az elmúlt hetekben a rockzenés médiát a naponta legföljebb három kattintást felmutató blogoktól egészen a New Musical Expressig: most akkor Scarlett Johanssonnak tényleg nincs hangja, vagy éppen ellenkezőleg, egészen remek van neki? Tényleg nincs, ám ettől még az Anywhere I Lay My Head simán lehetett volna remekmű is.

Tom Waits-dalokat feldolgozni persze nem kifejezetten forradalmi idea: Johansson kisasszony valójában egy hosszasan kacskaringózó, jeles személyek duzzasztotta sor (Tim Buckleytól Tori Amosig sorolhatnánk a neveket napestig) végére állt be, viszont az is tény, hogy Waits-songokkal legföljebb az MTV éjszakai sávjába férhetni be, így e roppant népszerű színésznő témaválasztása alapvetően mégiscsak rokonszenves. És nagyszerűek a muzsikusai. A lemez zenei főrendezője, David Andrew Sitek egyenesen a kortárs rockmezőny messze legjobb zenekarából, a brooklyni Tv on the Radióból ismerhető, és a többiekre sem lehet panasz: gitáron Nick Zinner kavar a Yeah Yeah Yeahsből, két számban pedig maga David Bowie dünnyögi a vokált. Sitek teljesítménye feltétlenül megsüvegelendő, hiszen emberünk egytől egyig álomszerűen elomló, egyúttal sűrű, szüntelenül vibráló, az analóg és az elektronikus zene köztes dimenziójában lebegő alapokat gyártott (a Tv on the Radio második nagylemezére emlékeztető modorban), s van két, csodásan elsült radikális húzása is: az I Wish I Was In New Orleansban mindössze egy apró kurblis zenedoboz csilingel, az I Don't Wanna Grow Upot pedig egészen diszkósra csűri-csavarja - mindkettőnek ott a helye a legkiválóbb Waits-értelmezések között. Ezek az alapok mindazonáltal szándékosan visszafogottabbak annál, hogy önmagukban is teljes értékűek legyenek: a lemeznyitó instrumentálist (Fawn) leszámítva úgy van kitalálva mind, hogy végső soron az énekre van bízva, hogy meggyőző formát adjon nekik.

Scarlett Johansson ellenben súlyosan alkalmatlan erre a szerepre: énekesként ennek a lánynak nincsen semmiféle jelenléte, kisugárzása, atmoszférája és mindenen átütő, unikális modora, amelyekre pedig égető szüksége volna ezzel a finom közelítésben is gyöngécske (egy erősen képzetlen Fiona Apple-re vagy, ahogy a legtöbb reflexió megjegyzi, a holdkirálynő Nicóra emlékeztető) hanggal, hogy valóban maradandó teljesítményt nyújthasson vagy bizonyos számokban (Green Grass, No One Knows I'm Gone) egyáltalán észrevétesse magát. A hangszeres részek okán az Anywhere I Lay My Head ezzel együtt is figyelemre méltó lemez - de kinek ad ez vigaszt, amikor az év egyik legjobbja is lehetett volna?

Warner, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.