Egy, csak egy kérdés foglalkoztatta az elmúlt hetekben a rockzenés médiát a naponta legföljebb három kattintást felmutató blogoktól egészen a New Musical Expressig: most akkor Scarlett Johanssonnak tényleg nincs hangja, vagy éppen ellenkezőleg, egészen remek van neki? Tényleg nincs, ám ettől még az Anywhere I Lay My Head simán lehetett volna remekmű is.
Tom Waits-dalokat feldolgozni persze nem kifejezetten forradalmi idea: Johansson kisasszony valójában egy hosszasan kacskaringózó, jeles személyek duzzasztotta sor (Tim Buckleytól Tori Amosig sorolhatnánk a neveket napestig) végére állt be, viszont az is tény, hogy Waits-songokkal legföljebb az MTV éjszakai sávjába férhetni be, így e roppant népszerű színésznő témaválasztása alapvetően mégiscsak rokonszenves. És nagyszerűek a muzsikusai. A lemez zenei főrendezője, David Andrew Sitek egyenesen a kortárs rockmezőny messze legjobb zenekarából, a brooklyni Tv on the Radióból ismerhető, és a többiekre sem lehet panasz: gitáron Nick Zinner kavar a Yeah Yeah Yeahsből, két számban pedig maga David Bowie dünnyögi a vokált. Sitek teljesítménye feltétlenül megsüvegelendő, hiszen emberünk egytől egyig álomszerűen elomló, egyúttal sűrű, szüntelenül vibráló, az analóg és az elektronikus zene köztes dimenziójában lebegő alapokat gyártott (a Tv on the Radio második nagylemezére emlékeztető modorban), s van két, csodásan elsült radikális húzása is: az I Wish I Was In New Orleansban mindössze egy apró kurblis zenedoboz csilingel, az I Don't Wanna Grow Upot pedig egészen diszkósra csűri-csavarja - mindkettőnek ott a helye a legkiválóbb Waits-értelmezések között. Ezek az alapok mindazonáltal szándékosan visszafogottabbak annál, hogy önmagukban is teljes értékűek legyenek: a lemeznyitó instrumentálist (Fawn) leszámítva úgy van kitalálva mind, hogy végső soron az énekre van bízva, hogy meggyőző formát adjon nekik.
Scarlett Johansson ellenben súlyosan alkalmatlan erre a szerepre: énekesként ennek a lánynak nincsen semmiféle jelenléte, kisugárzása, atmoszférája és mindenen átütő, unikális modora, amelyekre pedig égető szüksége volna ezzel a finom közelítésben is gyöngécske (egy erősen képzetlen Fiona Apple-re vagy, ahogy a legtöbb reflexió megjegyzi, a holdkirálynő Nicóra emlékeztető) hanggal, hogy valóban maradandó teljesítményt nyújthasson vagy bizonyos számokban (Green Grass, No One Knows I'm Gone) egyáltalán észrevétesse magát. A hangszeres részek okán az Anywhere I Lay My Head ezzel együtt is figyelemre méltó lemez - de kinek ad ez vigaszt, amikor az év egyik legjobbja is lehetett volna?
Warner, 2008
