Mondhatnánk éppenséggel, hogy a Petrocellin, Kojakon vagy a San Francisco utcáin (továbbá a teljes Halálos fegyver-arzenálon vagy utóbb a 16 utcán) trenírozott (már akkor is) veterán dolgozó, Richard Donner 1995-ös remeklésében, a Bérgyilkosokban a fiatal bgy. (Antonio Banderas) elől menekül az öreg bgy. (Sylvester Stallone) - nem vezetnénk félre senkit. Akkor sem, ha arra emlékeznénk belőle, hogy valamelyik tagnak egyszer csak választania kell. A piros kapszula vagy a nem piros kapszula csak jóval eztán merül fel (a Mátrixban - 1999), mindenesetre ez a Bérgyilkosok volt a Wachowski testvérek első felbukkanása a nemzetközi piacon (akkor még forgatókönyvíróként). Ebben lenne hát érdemes lefolytatni a keresgélést, hiszen a postafordultával rá következő első rendezésük, a Fülledtség (1996) gyakorlatilag már mással sem foglalkozik: a meneküléssel és a választás fontosságával (lehetőségével). Hozz döntést, és pucolj!
Mindazonáltal felfedezhető némi fokozatosság, ha tetszik, fejlődés: a Fülledtségben még van tétje a menekülésnek, számít, hogy sikerül-e. A Mátrixban a menekülés már csak önmagáért van. Mert van. Tény. Adottság. Állapot - adnak hozzá munkaruhát. Vagy, a legpesszimistább olvasat szerint: eszmei mondanivaló. Mi van, ha ami addig (akármeddig, hatvanéves korodig vagy míg elpatkolsz, bármeddig) volt, aztán máshogy lesz? Az olvasat pesszimista, a mondandó optimista: lesz, ha máshogy is, de lesz. Van élet az életen kívül (akár utána is!). És ami már tényleg színtiszta arcátlanság (ha keménykedni akarnánk: kamuflázs), hogy ez csupán (az általános gyakorlat szerint: egy) választás kérdése. Csak határozd el magadat, és mehetsz a tutiba. Mert ennél minden jobb.
Kétségkívül felmerült már a Mátrix folytatásainál, hogy lehet-e ezt még ragozni. Egyfelől hogy a fenébe ne lehetne, hisz ez az esszencia, ők csak újra kimondják: a mozi maga az eszképizmus. Mindig van menekvés, csak tudjad kifizetni a jegy árát. Másfelől egyáltalán nem lehet, hisz mindennek nagyon véges számú előadásmódja van, ráadásul mind ismeretes már az ősidők óta (például a barlangrajz: a hegyen túl akkora bölényeket eszek, mint egy mamutcsorda). A világ nagyon is anyagias természetű (már a Fülledtségben a maffia pénzügyi szakembere ellenfél), ezért ha még akarsz valamit magadtól, jobb, ha választasz egy más világot (a hirtelen felismert leszbikus szerelemét a Fülledtségben). A mondott fokozatosság, fejlődés logikája szerint: a létezőt követi a létezhetetlen, mert hisz nem az érdekes, hogy van-e egyáltalán, hanem az, hogy megrajzolható-e? Nem biztos, hogy a valós a jobban megrajzolható, az sem véletlen, hogy a Fülledtség nőhőseire nem feltétlenül a kifinomult lélekrajz a jellemző, inkább a karikaturisztikus túlzások, a (leszbikus) mitológia bevett formaelemeinek kellemes elrendezése. A Mátrix egyenesen egy testi-lelki divatbemutató.
És ebbe a sorba szemrebbenés nélkül pászítható a V mint Vérbosszú (2005), amit ugyancsak íróként jegyeznek - oh, mi az, hogy van menekvés (ott a diktatúra karmai közül), egy erre speciálisan képzett szakember (V) el is intézi, ha szükségessé válik. Mellesleg Wachowskiék is a segítségével menekültek a Mátrix hínárjából. A Mátrixból mátrixba (és újabba).
Mely újabb (mert a mondott fejlődés így kívánja) már dupla pszeudó, úgy van, hogy nincs. Úgy valóságos, hogy nem választható. A Speed Racer konkrétan azt üzeni, hogy választhatod nyugodtan a nem választhatót is. Forgathatod oda-vissza a filmed éppúgy, mint az idő kerekét. Mert azt tessék megmondani nekem, hogy lehetek-e még gyerek. Sőt, inkább gyermek. (A két szóalak közti különbség itt lényegi: a levő vagy lehető és ábrázolt, egyáltalán ábrázolható.)
Egy 1967-es nemzetközi, különösen tengerentúli sikerekben gazdag japán rajzfilmsorozat keretei közt mozgunk, annak korszerű, 2008-as technikával híven (ellenőriztem) megidézett világában (ha akarom: remake-jében) - viharsebesen, végtére is autóversenyzős a téma. Nem történik semmi különös, vagyis csak az, ami akkor is, '67-ben, a beszélő nevű hős (Speed Racer) megküzd az autóversenysport hiénáival (cápáival, keselyűivel: madár-madár), jószerivel egyféleképpen: hol kergeti őket, hol menekül előlük. S mindez egy döntés következménye: kihez akar az épp feltörő Speed tartozni, a korrupt-gyilkos disznókhoz, vagy szerető családjához? A nagyiparhoz vagy a kisiparhoz? Az élet és a Forma-1-es közvetítések erre ugyan már megadták az illő feleletet, de Wachowskiékat nem a gyerekkoruk izgatja, hanem a gyermeki lét.
Ebbéli állításuk ugyan pimasz, de mérsékelten eredeti. Minden ehető (pontosabban mindent bekajálhatunk), amit magunk választunk. És mindent jobb azonnal kiokádni, ha (különösen a bármi rendű hatalmak) le akarják nyomni a torkunkon. Hogy nem öngyerekségük a menekülési irány, azt a lexikonok életrajzi adatai is igazolják egyébként (ne keressék: szül. 65 és 67).
Csakhogy épp ezen állítás, a fő tézis filmjük legveszedelmesebb csapdája is - bele is masíroztak, a méregdrágából, zöld háttérrel, élő szereplőkkel összehozott "családi animációs film" agyonhallgatott bukta világszerte. Hiszen azt mondják: választhatsz. De azt csinálják, hogy választanak helyetted. Az alkotó válik saját filmje negatív hősévé így. Az alkotó a diktatúra. S csak az a mátrix a mátrix, amit magad fabrikálsz, jó napot! Lehet távozni.
Ilyenformán, amit a Wachowski színtársulat ezúttal elővezet, az konkrétan a "bármi" sokféleképpen értelmezhető fogalma. S a bármiság cáfolata is egyben. Tehát ha ezerszer használt, akkor is működhet: a Speed Racer történetében csak elhasználódott sablonok vannak összehordva, formai megvalósítása ugyan kétségkívül lendületes, helyenként kifejezetten szellemes, de úgy tizenöt-húsz percig tart ki, az ismerős színészarcok (John Goodman, Christina Ricci, Susan Sarandon) pedig legfeljebb további öt nézhető percet képesek rápakolni - de a műsor kétórás. Dögunalom. Épp az a kalandorság hiányzik belőle, ami akkor (Bérgyilkosok; Fülledtség) volt a nevezettek sajátja, amikor a mondanivaló, az üzenet még nem volt ennyire "kiérlelt". Ami ugye ráadásul téves is, hisz ki ne tudná, hogy nincs menekvés.
Forgalmazza az InterCom
